ID ) )."'
alt='".get_the_title()."' title='".get_the_title()."'
> " ?>
Gyorsan elmúlt, hagyott maga után sok lábasnyi ételmaradékot, lekonyuló karácsonyfaágakat, időnként elővett ajándékokat, kicsit illemből bekapcsolt fényeket, kicsit már útban lévő adventi koszorút, száradó süteményvégeket, kínzó gyomorsavat, hálószobává változó nappalit, megnézett mesék tucatjait, kibéküléseket, hiába várt csodákat és ígéreteket.
Ahogy egyre közelebb lépdelünk az ünnephez, úgy törnek fel akaratlanul is gyerekkorom karácsonyainak emlékei.
Na kérem, egyszer és mindenkorra legyen itt akkor vége az egyedülállók megbélyegzésének, akárhogy is nézem, nincs rajtunk skarlát betű, mégis egy héten belül harmadszor kapom meg – mindannyiszor férfiaktól – a kérdést, miért vagyok én egyedülálló, miért vagyok ilyen válogatós, és egyáltalán, mit képzelek magamról, hogy ilyen magasan van a léc.
Volt anyának egy mondata, amiért sokáig mérges voltam, mert azt gondoltam, volt benne egyfajta megúszás, egy könnyű jóvanazúgy, amit minden helyzetben el lehetett sütni.
Órák teltek el azóta, hogy Michelisz Norbert világbajnok lett, de még mindig nincsenek meg az érzések, a szavak, még mindig annyira felfoghatatlan, mégis olyan egyértelmű, próbálom kockáról kockára összerakni azt a felejthetetlen napot, amelyiken ez a magyar srác egy kicsit mindannyiunk álmát valóra váltotta.
Nem mondom, hogy keveset ülök repülőn, mégis minden utazás olyan nekem, mintha valahogy közelebb lennék a jóistenhez, vagy nevezzük akárhogyan azt a mindenek fölött álló erőt és intelligenciát, mely hitem szerint ezt az egész kusza életet uralja és áthatja.