Emlékszem, hogy remegtek a lábaim, liftezett a gyomrom, fojtogatott a sírás, amikor először a későbbi ovink bölcsijében hagytam a lányomat.
Jó néhány hete szorongok, valahogy most esett le, hogy a gyerekem már csak egy kis ideig ovis, szeptemberben kezdi az iskolát, online vagy valóságban, mindegy is, mert kiszakad egy védelmező környezetből, kipukkad a buborék, jön a valóság új barátságokkal, új harcokkal, új felnőttekkel, és főleg új, igazi veszélyekkel.
Amikor legtovább miénk a fény, amikor legrövidebb ideig létezik, legkésőbb jön és leggyorsabban köszön el a sötét, akkor érdemes végignézni a gazdagságunkon.
Emlékszem, hogy esténként, miközben apám tévézett, mi lefekvéshez készülődtünk, anyám rendet rakott a konyhában, majd az étkezőasztal sarkánál naplóírásba kezdett.
Kedves ismerős Facebook oldalán mered az arcomba a kép: tedd le bátran, nem kell cipelned a múltadat, a félelmeidet, mások véleményét, mások problémáit.
Senkit sem lehet megmenteni.
Nem tudom, mennyit bír az ember.
Igazából egyáltalán nem egy hajóban evezünk, és rohadtul nem járunk ugyanabban a cipőben.