Közzétéve: 2019.12.29. | Kőváry Anett
Gyorsan elmúlt, hagyott maga után sok lábasnyi ételmaradékot, lekonyuló karácsonyfaágakat, időnként elővett ajándékokat, kicsit illemből bekapcsolt fényeket, kicsit már útban lévő adventi koszorút, száradó süteményvégeket, kínzó gyomorsavat, hálószobává változó nappalit, megnézett mesék tucatjait, kibéküléseket, hiába várt csodákat és ígéreteket. Ami marad, az mind a miénk, és eldönthetjük: visszük-e magunkkal az új évbe, vagy rakjuk a kukába a savanyodni készülő töltött káposztával együtt.
Mi döntjük el, hogy nyűg-e vagy öröm vízkeresztig bekapcsolni a fényeket, hogy engedjük-e az adventin esténként égni kicsit a gyertyákat, hogy csinálunk-e gyors pohársütit a maradék szélekből, hogy megengedjük-e a fáradt gyomrunknak, hogy kicsit pihenjen, hogy kiélvezzük-e az utolsó végigtévézett napokat, hogy zsebre rakjuk-e a kicsit teátrális, pálinkaszagú kibékülést, vagy keressük tovább, hol lehet még konfliktus, hisszük-e, hogy nem most volt még itt a csoda ideje, reméljük-e, hogy nem perzseli csillagszóró a karácsonyi újholdba kiáltott esküket.
Benne lenni az ünnepben minden csodavárásával együtt kicsit megúszós. Minden békés és illatos, mindent elfednek a karácsonyi fények, a csúnya szépnek, a szebb még szebbnek, a hamis igaznak, a tévedés fájdalommentesnek, a távolság leküzdhetőnek, az eltűnő újra felbukkanónak, az elhagyó visszatérőnek, a bántó megbánónak, a felelőtlen törődőnek látszik. Nincs vita, nincs számonkérés, hiszen mégiscsak karácsony, a tükörbenézés kegyetlenségéről meg legalább újév napjáig elterelik a figyelmet a felszedett plusz kilók, nincs szorongás, nincs tisztázás, csak reszkessetek és mennyből az angyal, de a dallam elhalkul, a filmnek egyszer vége, és Kevin hazatalálásával nincs többé semmi, ami elnyomhatná az igazságot, a valót, a létezőt.
A két ünnep közötti téblábolás, a nem is ünnep, nem is hétköznap kettőssége, a nem tudni, milyen nap bizonytalansága, a holnap sem kell korán kelni kényelme, a megint kitalálni, mit főzzek terhe, az elmúlás fájdalma a várakozás izgalmával keverve, az összegzés és az új kezdet egymásba fonódó felelőssége, a jó lenne már dolgozni, de kicsit még pihenni egyszerre, a befejezés megkönnyebbültsége, a tiszta lapok lehetősége, a mi volt idén keserédessége karcos és émelyítő egyszerre.
A számvetés elkerülhetetlen és áldásos, bármilyen ijesztőnek tűnjön is. Végignézni, mi az, ami marad itt, ebben a múlásnak indult évben. Méltatlan kapcsolatok, gyávák és hazugok, túldimenzionált viszonyok, elképzelt szerelmek és gyilkos illúziók, szélmalomharcok és lekezelő barátságok, ezerszer elhazudott hazugságok, unalomig játszott játszmák és elrejtett igazságok, szükségtelenek, mint egy elhasznált, szétálló sörtéjű fogkefe, amit háromhavonta cserélni kellene.
Megnézni, mi az, ami jön velünk a következő évbe is. Tanulságok, önvizsgálatok, hit magunkban és a mindenségben, új barátságok, régiek, amikért megéri küzdeni, új nézőpontok, megkezdett diéta, új életmód, tervek, álmok, megismerni kezdett igazságok, tiszta kapcsolatok és talpig valóságok, fontos leckék és felemelő kívánságok.
Nem lehet már sokáig az ünnep mögé bújni. A petárda és a pezsgős üvegek durranása egy darabig még elnyom minden kellemetlen hangot, a szerpentin és a konfetti néhány napig még befed mindent, amit nem akarunk vagy nem merünk látni, a napsütés egy ideig még a tavasz illúzióját kelti, de jönnek mindjárt a januári hétköznapok, karácsony- és szilvesztermentesen, fények nélkül, fagyosan és ködösen, aki időben indult és jó irányba, annak izgalmas lesz és biztató, aki az utolsó percig gyáván hazudott magának, annak fájó és romboló.
Mi döntjük el.
Legutóbbi bejegyzések