Közzétéve: 2019.12.30. | Kőváry Anett
Az elmúlt egy hétben a testmozgásunk kimerült a kanapé és a konyha közti távolság végtelen számú megtételében – időnként súlyként tányérokat cipelve -, de eltelt egy hét a téli szünetből, és még mindig van hátra ugyanennyi, a napot se láttuk már december 20-a óta, megnéztük az összes mesét és filmet, megettük az összes ételt, gondoltam egy bátrat, legyen ez a csodálatos hétfői nap az, amikor a lányom megtanul korcsolyázni.
Kislányként számomra a korcsolyázás olyan elérhetetlen úri sportnak tűnt, mint a tenisz, a Zemplén tövében a hobbisport kimerült a végtelen nyári biciklizésekben, habár apám állítólag még fakutyázott, mi meg telente szánkóztunk, siklás az valamilyen szinten, végül is. Épp ezért valami borzongató büszkeség járt át, mikor a lányom megmutatta az apjáék angyalkájának egyik ajándékát, egy gyönyörű pár korcsolyacipőt. Tudtam, hogy előbb-utóbb használni is kell majd, és tekintve hogy az apja szabadnapjai milyen arányban állnak a téli szünet napjaival, tudtam, hogy a beavatás rám vár.
A lányom minden olyan mozgásformában páratlanul tehetséges, alázatos és lelkes, amikhez közöm sincsen, és erről még most sem tudom eldönteni, hogy ez valójában panasz vagy dicsekvés. Lindsey Vonnként síel már hároméves kora óta, úgy úszik, hogy Hosszú Katinka is megirigyelné, biciklizni tényleg hamarabb tudott, mint járni, hajlékony, mint a balatoni nád, egyedül a balett, és legnagyobb szívfájdalmamra a jóga nem lopta be magát a szívébe. Minden másban viszont pokoli ügyes, én meg csak állok vakon, mikor kötésről, lécről, úszószemüvegről van szó. Tudtam, hogy hasonlóan szorongok majd korcsolya-ügyben is, de nem volt mit tenni, a cipő és az akarat megvan, időhiányra se tudok hivatkozni, kell a levegőzés is, úgyhogy elindultunk.
Aki ismer, az jól tudja, hogy nem szívesen mozdulok ki az otthonom biztonságából (már ami a nem repülős utazásokat illeti), a hídon meg pláne nem szeretek átmenni. Sokadik generációs zempléniként nehezen tudnám megjátszani az úri hegyvidékit, nem is akarom, ez nem budai sznoboskodás, hanem még az újszülöttes kismama koromból hozott berögződés. Egy életre megtanultam akkor, hogy a hídon túli távolságba garantáltan belefér legalább egy etetés és egy pelenkacsere, de inkább mindkettő, és tekintve a saját anyaságomba vetett akkori hitetlenségemet, inkább nem mozdultam. Azóta is van bennem valami továbbra is leküzdhetetlennek tűnő gyomorgörcs, ha a városba kell menni, de a korcsolyázás most segített újra szembenézni a félelmemmel.
Elindultunk. Gondos anyaként forró teával és termosszal is készültem. Arra viszont nem, hogy a Városligeti Műjégpálya bejáratát gyakorlatilag közrefogják a kígyózó sorok, amiknek az egyik vége az Állatkerti Biodóm tövében sütkérezett, de legalább a mesterséges hegyek között alpesi hüttében érezhette magát, a másik vége meg valahol a Felvonulási tér végénél vert tábort. A tömeget meglátva egyetlen szó jött ki a számon: nem. Nem gondoltam, hogy tényleg ennyien, nem vadászunk parkolóhelyet, többnapos élelem híján nem állunk sorba, nem fogunk a tömegben nyomorogni. Csakhogy a zokogó gyerekemnek, aki márpedig aznap akart megtanulni korcsolyázni, mondhattam bármit. Ígérhettem saját műjégpályát a kertbe három műszakban dolgozó oktatókkal, gyémánttal kirakott korcsolyacipőt, akármit, ő korcsolyázni akart. És hát hiszek abban, hogy az anyaság inkább az ilyen helyzetek megugrása, mint a termoszban forró tea, úgyhogy minden szorongásomat lenyelve leparkoltam valahol Újpesten, hátha halad a sor, mire a bejárathoz érünk.
A lányom boldogságát látva elillant minden tehetetlen dühöm. De komolyan, és ez nem valami new age-es baromság. Ahányszor mozdult a sor, ő annyiszor ugrándozott örömében, és sikoltotta kipirosodott pofijával, hogy anya, meg fogok tanulni korcsolyázni! Kihúzhattam volna magam, hogy persze, hiszen anya ezt is megoldotta kincsem, de azért ott motoszkált még az agyamban, hogy élezés, meg élvédő, meg sétány, csupa ismeretlen kifejezés, aztán minden ment, mint kés a vajban, vagy mint – csak a stílusosság kedvéért – penge a jégen.
Megkezdődött az oktatás, amire erősítésként megérkezett a legjobb barátnőm is, “gyere, kérlek, siess!”, “szorongok!”, “félek!” üzenetekkel könyörögtem támogatásáért, de az első jégen megtett lépéseket már együtt figyeltük. Túl ügyes a gyerek, nem mehet a legkezdőbbek közé, hiába nem volt korcsolya a lábán tíz perccel ezelőttig. Mehet a félhaladókhoz, három oktató is rábólintott. Jó, hát így nem lesz ezzel gond. Apró kicsi zöld mellényes emberkék figyelték az oktató minden szavát, lányom hosszú percek óta csak tipeg a jégen. Már épp megfogalmaztam magamban a reklamáló levelet, hogy 800 forintért igenis tanítsák már meg siklani, pláne, ha használható tudást ígérnek érte, fejemben már kiraktam a számonkérő posztot, ekkor viszont felébredt bennem a jég széléről magyarázó, idegesítő anya, és kikértem magamnak, hogy szenteljenek különös figyelmet az én kicsikémnek (ez amúgy minden szülőben ott van, esküszöm, hogy nem lehet elfojtani). Kedves srác küldött felém egy visszafogott nyugodj már le a picsába-t, de látván az őszinte aggodalmamat és a tegnapi váll-bicepsz nap kabáton át is feltűnő hatását, mégis odasiklott és kezelésbe vette a lányomat. Megfagytunk. Nevettünk, izgultunk, beszélgettünk, teáztunk. Olívia közben tipegett és siklott, elesett és felállt, integetett, majd végül korcsolyázott. De úgy tényleg, igazán.
Az autóban hazafelé aztán édesdeden szunyókált a kis Tonya Harding, nekem pedig csak az a boldog mondat hangzott fel újra és újra a fejemben, amit sorbanállás közben mondott el százszor: te mondod anya mindig, hogy sosem szabad feladni.
Igaz. Végül is.
Legutóbbi bejegyzések