Közzétéve: 2019.12.22. | Kőváry Anett
Ahogy egyre közelebb lépdelünk az ünnephez, úgy törnek fel akaratlanul is gyerekkorom karácsonyainak emlékei. A favásárlás, a szaloncukor kötözése, az izgatottság, a készülődés, a halászlé, a franciasaláta, nagyapa pacsulija, az üvegdíszek, a csillagszóró, a fenyőillat, az égősor szerelése, a sokáig ébren, az egész nap tévé, a nagy hidegek, a még nagyobb hó, a napközben szundi. Sok idő telt el, mire rájöttem, mi az, ami ezekből a múltbéli karácsonyokból legjobban hiányzik.
Egy darabig azt hittem, az otthon. A ház, a gyerekszoba, a cserépkályha, a karácsonyfa a sarokban a tévé helyén. Hittem azt is, hogy a család, de volt másik családommal máshol ünnep, mégsem volt teljes. Volt halászlé is, volt vita is, volt ferde fa is, valami mégis sokáig és masszívan hiányzott.
Minden karácsonynak úgy indulok neki, hogy akkor most, na most jön majd a csoda, a néhány nappal korábban született fény szépen beragyog majd mindent, lesz félkész mézeskalács és félkész szerelem, alaplé és sűrített boldogság, aztán mégis olyan kellemes csöndben eltelt mindegyik karácsony, hogy vízkeresztkor csak pislogtam a tűlevelek között, „hát most sem jött”-öt sóhajtva.
Persze, anyám száz fogása, apám halászléja, a szerény kis ajándékok, a dőlikézés ebéd után, ez is, igen, meg a család, de leges legjobban a biztonságtól voltak olyan mások azok az ünnepek. Tudtuk, hogy fa csak utolsó nap, hogy melyik a zselés, melyik a marcipános és melyik a mogyorós szaloncukor, tudtuk, hogy nagyitól zokni, meg Barbie-ruha, tudtuk, hogy fatörzstorta és méteres, hogy este Bud Spencer film, meg Jézus élete, hogy egy korty tojáslikőr, minden ment szépen menetrend szerint, nem volt benne kérdés vagy változás, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor rábeszéltem anyámat a gesztenyével töltött pulykára, ami borzalmas lett. Tudtuk, mi van, mi lesz, tudtuk, hogy minden jól van, még ha időnként vita is, az volt a mi kis csodavilágunk az amerikás karácsonyfadíszekkel, a félhomállyal, apám horkolásával, anyám mosogatásával.
Aztán jött a házasság, válás, másik kapcsolat, harmadik kapcsolat, kitudjahányadik, szülés, gyerekgondozás, újra magamra találás, szakítás, szétköltözés, gyereket egyedül nevelés, újabb magamra találás, rák, haldoklás, halál, temetés, gyász, folyamatos változás, csak a csodavárás volt állandó, a hit, hogy majd karácsonykor csengettyűszóra minden a helyére, érzések, gondolatok, félelmek és álmok, de idő kell, sok idő, mire egy új, stabilnak tűnő, de legalábbis nyugodt élet kialakul, viták és feszültségek nélküli, nem lesz keddről szerdára önbizonytalankodástól mentes a szenteste, idő kell, sok idő, mire meglesz a fa új helye, sok idő, mire a követelődzés finom vágyakozássá szelídül, mire a görcsös robot örömteli készülődéssé válik, idő, mire az ember felfogja, ahol a szív és a nyugalom, ott az otthon, és ahol az otthon, ott a karácsony, és ahol a karácsony, ott a csoda.
A csoda pedig? Nem a társ gyorsmasnival átkötve a fa alatt. Nem az életemben először főzött töltött káposzta, nem is a másodszor mézeskalács.
A csoda az, hogy ez a karácsony, ez a sok karácsony lesz a lányomnak a felnőttként majd annyira vágyott biztonság.
Legutóbbi bejegyzések