Közzétéve: 2019.12.24. | Kőváry Anett
Két napja tombol a szél dühödten, mintha csak ki akarná mozdítani a világot a helyéről, fúj, csak fúj, rázza a redőnyt, hangos robajjal dönti el a szomszéd kertjében sorakozó kerti szerszámokat, arréb gurítja az őszről a teraszon hagyott kaspókat, ágakat tör le a diófáról, fúj, csak fúj, már a második hajnalt töltöm ébren a szél tajtékzását hallgatva, kiosonok a nappaliba a lányom mellé, a karácsonyfánál akart aludni, egyedül a kanapén, bekapcsolom a fényeket, mellébújok, magamhoz ölelelem, próbálok belealudni a szél zúgásába, próbálom megérteni, mit akar üzenni, és kicsit engedem, hogy magával sodorjon minden érzelem.
Nem tudok visszaaludni, újra és újra végignézek a kis életünkön házon kívül és belül is, karácsonyfán, grincsfán, gyertyatartón, díszeken, kis harcainkon, győzelmeinken, egymás elleni csatáinkon, kettőnkön a világgal szemben is, nyugalom van a szívemben, mégis izgatott vagyok, megadni mindent, még annál is többet, ez lesz a desszert mellett a legédesebb feladat a készülődésben.
Órákon át vizsgálom, mi mindenen mentünk át az elmúlt hat évben, milyen karácsonyaink voltak együtt, eleinte még megpakolt szárítóval a nappaliban, szoptatásokkal, mérlegeléssel, alibi menüsorral, hajmosás nélküli szentestével, a gyerekem apjával, anyámékkal, a gyerekem apja nélkül, anyám nélkül, kettesben is, nagypapával, és valahogy mindent túléltünk, itt van végre a karácsony nyugalommal, békével, nincs benne szakítás, se rák, se haldoklás, se gyász, csak az örömszerzés, hogy legyen finom falat mindenkinek, aki csak benéz hozzánk, legyenek csomagok a fa alatt, foszlós kalács reggelire puha vajjal, fahéjas csiga és karácsonyi kalória, legyen lelkifurdalás, hogy még egy tál étel, legyen fejfájásig tévénézés, pizsamában társasozás, késő esti borozgatás, rajzolás és csillogás, karácsonyfa tövében szunyókálás.
Belesorolom a teendőket a napkeltébe, nincs elég tej, de én ma már boltba biztosan nem, lassan felébred a lányom, az adventi naptárhoz szalad, karácsony van, kiabál, boldog, izgatott, ragyog, lustálkodva indítjuk a napot, hosszú mesék és ágyban reggeli, apja délre jön érte, megkérem, hozzon tejet, mert én ma már boltba nem, addig együtt kuckózunk, fő a húsleves, anyám halála óta az első, kicsit takarítok, nem sokat, mer’ ugye nem az a lényeg, a lányom már ünneplőben, nézem őt, nézem a kis életünket, és olyan boldogság járja át a szívemet, mintha most először érintett volna meg igazán a karácsony szelleme.
Itt mindent, ami csak van, mindent én teremtettem, igaz, apukájára mindig számíthattam és számíthatok, de a mindennapok nagy része, kis otthonunk, még ha albérlet is, kis karácsonyfánk, kis díszeink, kis életünk, kis élményeink, kis nyaralásunk, kis karácsonyunk, kiskuckónk, hogy vágyhatnék ennél többre, mikor a lányomat meghittség veszi körbe, belenő a békességbe, másnak talán ijesztő a harmónia, de ő ezt magába issza, észre sem veszi, hogy minden adventi csoki, minden fára felrakott dísz, minden falat majonézes kukorica biztonság, amiből később az erejét nyeri majd, hogy is kívánhatnék ennél többet, istenem. Tej is lett, az apukája hozott nekünk, ilyen furcsán csacska a kelekótya kis életünk.
Halkul már a szél, megértettem, mit mesél, azt akarta súgni nekem, hogy egyszerűen megvan mindenem.
Legutóbbi bejegyzések