Egy tökéletes – legalábbis vírusmentes – világban jövő hétvégén lenne a túraautó-világkupa idei szezonnyitó hétvégéje, aminek a dátuma hónapok óta benne van a telefonomban, és nem is fogom kitörölni.
Ha megszemélyesíthetnénk országokat, akkor Portugália lenne a szeretőm.
Egyedülálló szülőként, bevallom, időnként valahogy bekapcsolódik a mártír üzemmódom, miközben a világ legegyüttműködőbb gyerekét nevelem a világ legegyüttműködőbb apjával és annak legegyüttműködőbb feleségével.
Nem voltunk elhalmozva társasokkal gyerekkoromban, volt Gazdálkodj okosan! és Ki nevet a végén?, mint minden háztartásban a 80-as, 90-es években, volt kamulegónk és kamubarbink, anya sütötte lángost és tócsnit ettünk, később házi pizzát is, kirándultunk kicsiket és nagyokat is.
A változás, a változtatás ott kezdődik, hogy nem azt nézem, a másik mit vagy mit nem csinál, hanem azt nézem, én magam mit tudok máshogy csinálni.
Önkéntes karantén, istentudja, hányadik nap, valahol a nagyon az eleje és nagyon a vége között.
Ha majd vége lesz, felvesszük a legtarkább ruhánkat – írják -, táncolunk majd nagyokat, boldogok leszünk együtt, egymás után iszunk az üvegből, a tömeg közepén izzadunk majd, meg mit tudom én, még mi, elfelejtjük ezt, ami most van, és minden megy majd tovább.
Kihúzom halkan a függönyt, mint azelőtt is minden reggel.
A tehetetlen dühvel kevert szomorúság, kétségbeesés, erőtlenség, a kilátástalansággal járó reményvesztettség, a mindent átitató félelem – ezekről nem igazán olvasni a rendkívüli helyzettel kapcsolatban.