Szabad most félni

Közzétéve: 2020.03.27. | Kőváry Anett

A tehetetlen dühvel kevert szomorúság, kétségbeesés, erőtlenség, a kilátástalansággal járó reményvesztettség, a mindent átitató félelem – ezekről nem igazán olvasni a rendkívüli helyzettel kapcsolatban. Kapjuk persze az arcunkba kéretlenül az online jógát, az otthoni edzést, lassan hitványnak érzi magát az ember, ha nem végez el öt nap alatt legalább egy tíznapos valamilyen tanfolyamot, ha nem hallgat meg minden este legalább egy felolvasást vagy néz meg legalább egy előadást, meg úgy összességében, ha mondjuk képes összeomlani. Pedig lehet most félni. Most igazán szabad.

Három-négy napon keresztül csak vonszoltam át magamat a teendőkön. Nem jógáztam, nem edzettem, nem olvastam, nem írtam, nem élőztem, nem művelődtem, nem tanultam, nem követtem a híreket, nem kommunikáltam senkivel. Küzdöttem. Szerencsére nem a betegséggel, csak a valósággal. A tudattal, ami megérkezett és minden más gondolatot lesöpört az agyamban, hogy igen, ez igaz, ez tényleg velem, velünk történik, tényleg bezárt a világ, tényleg a szabadságunk az ára a biztonságunknak, és hogy ez most tényleg egy teljesen más élet. Küzdöttem önmagammal. A csalódással, hogy mégsem vagyok olyan erős, hogy hiába minden tudatosság, az elmúlt évek önismereti munkája, a befelé fordulás, az alázatos élet, a másokon segítés, a szórakoztatás, a jóra való törekvés, hiába minden befektetett energia, most mégis elgyengültem, olyan mélységbe zuhantam, ahol már nagyon rég, vagy talán még soha nem voltam, küzdöttem a felismeréssel, hogy bármennyire is megaláz a félelem, most mégis eluralkodott rajtam, padlóra küldött a bizonytalanság, és a kiszolgáltatottság még rúgott is egyet belém. 

Az így dolgozz otthonról és alakíts ki napirendet cikkek és bejegyzések között sehol nem olvastam praktikákat azzal kapcsolatban, hogy hogyan dolgozzam fel az érzést: felesleges vagyok. Hogyan éljek együtt a tudattal, hogy a munkám, a hivatásom, az életem, amiért kislány korom óta tanultam és küzdöttem, hogy amihez értek, az egyetlen és legfontosabb tudásom, az most, ebben a szituációban, ha csak átmenetileg is, de teljesen szükségtelen. Nincs munkám, nincs bevételem, tartalékom se sok. Nem jegyzetekkel és interjúkkal megyünk a vírus ellen, talán eljön majd még az idő, amikor értelme lesz a firkálgatásnak, most viszont mások küzdenek helyettem és értem is, ez pedig olyan idegen élethelyzet, amire a világ összes magazinjának összes öt tutit tipjje sem ad egyetlen épkézláb feldolgozási tanácsot sem. Persze jönnek tucatjával az így állítsd át a gondolkodásodat, találd meg az új irányt, vedd észre a lényeget, válj meg attól, ami már nem szolgál téged írások és videók, feltételezem, hogy mind jó szándékkal is, de mi van akkor, ha nekem nem dolgom, ha nekem nem feladatom gyökeresen megváltozni? Hogyan lehet elbírni annyi más nehézség mellett a felismerését annak, hogy abban a formában, ahogyan eddig, életem 38 éve alatt működtem, most épp nem kellek sehol?

Csak aludni akartam, semmi mást. Esténként szerettem volna a kontaktlencsetartóm mellé az agyamat is folyadékba áztatni, hogy legalább éjjelre hagyjanak békén a kínzó gondolatok. Nem akarok éjfél és egy óra között azon kattogni, ezt miből fizetem majd be, egytől kettőig meg azt számolgatni, hogy akkor mennyi marad kajára. Aludni akartam, hogy ébredjek fel ebből a szörnyű álomból, hogy folytassam az életemet ott, ahol valamikor, alig egy hónapja, március elején abbahagytam. Válaszokat akartam. Egy kijelentést, hogy hogyan is lesz majd. Szerettem volna, hogy jöjjön ide, vagy a biztonság kedvéért hívjon fel skype-on valaki, aki igenis megmondja, hogy meddig tart ez, mi és milyen lesz a megoldás. Válaszok helyett csak szürreális tavaszköszöntő hóesés jött az égből.

Van egy lányom. Amit most megél, arról néhány év múlva történelem órán tanulni fog. Rajtam múlik, ő hogyan megy át ezen, az én szememen keresztül látja most a világot, az én reakcióim tanítják meg talán a megküzdésre. Ezt a felelősséget hogy lehet elbírni? Hogyan tudok támasz lenni olyan időkben, mikor magam is remegek egy-egy nyugtató szóért, és istenem, az ölelésért. Annyira hiányzik az ölelés! Elég nagy már ahhoz, hogy tudja, lássa, egy kicsit minden más lett. De túl kicsi még ahhoz, hogy tudjon róla, az egész életünk változik most. Neki ez egyelőre egy extrán hosszú tavaszi szünet, de nem akarok belegondolni abba, hogy végzős ovisként talán többet már nem megy vissza az óvodájába. Nem akarok foglalkozni a fájdalommal, amit amiatt érez majd, hogy nem volt lehetősége elbúcsúzni, elköszönni, lezárni. Most még nem. Most biztonságossá kell tennem számára a következő napot, ezt a furcsán nyakunkba szakadt rengeteg időt. Másunk sincs most, csak időnk.

Nem éltünk még át ilyen krízist. Természetes, hogy félünk, rettegünk, remegünk, ordítani, sírni és aludni akarunk, megoldásokat és válaszokat várunk. Nem hiszem, hogy minden egyes nap bulldogi erővel kellene megküzdenünk a démonainkkal. El lehet fáradni, össze lehet omlani, van rá idő. Szabad most félni. A betegségtől, szeretteink elvesztésétől, saját egészségünk megroggyanásától, a munkanélküliségtől, a pénztelenségtől, a csődtől, az összeomlástól, a visszafordíthatatlan változástól. Engedni kell a félelemnek, engedni kell a kétségbeesésnek, mert ahogy egy kicsit nem harcolunk ellenük, ahogy jöttek, el is mennek. Csak az a furcsa feleslegesség érzés… Az mintha maradni akarna.

De ha csak egyetlen embernek is segítettek a gondolataim, ha csak egyetlen necces szituációban is meg tudtam nyugtatni a lányomat, minden félelmemet lenyelve, akkor talán mégsem vagyok annyira felesleges.