Közzétéve: 2020.03.28. | Kőváry Anett
Kihúzom halkan a függönyt, mint azelőtt is minden reggel. Bukóra nyitom a teraszajtót, kigúrítom a jógaszőnyeget, mécsest gyújtok, mind azelőtt is minden reggel. Jógázom, utána teázom, reggelizem, mint korábban is minden reggel. Megnézem, hogyan változtak előző nap óta a számok, mint azóta minden reggel. Egy nappal talán közelebb vagyunk a végéhez – erre gondolok, mint azóta minden reggel. A megváltozott életünkre gondolok.
Igaz akkor hát, még mindig ez a valóság, minden szürrealitásával. Mondatokra gondolok, amiket nem gondoltam volna, hogy valaha kimondok, hallok vagy olvasok. Elmegyek még a kijárási előtt vásárolni. Ha találsz esetleg valamilyen húst a gyereknek. Szlovákiából kellene gyógyszer sos, tud valaki segíteni? Szerintem a kamatot se tudom tovább fizetni. Mondatok, amik azóta szinte természetesek.
A gyerekekre gondolok. Akiknek talán búcsú nélkül ér véget az óvoda, akik nem tudnak majd rendesen lezárni, befejezni egy korszakot, akik nem tudnak elköszönni, akik egy megmagyarázhatatlanul ijesztő átmenettel kezdik majd meg az iskolát. Ha egyáltalán megkezdik. Azokra gondolok, akik kénytelenek egyedül játszani most, akik kénytelenek elviselni szüleik időnként hullámzó hangulatát, akik kénytelenek már ilyen korán alkalmazkodni. Akik egyszerre élvezik és unják a rájuk szakadt rengeteg időt. Akiknek teljesen felborult az életritmusuk, akik talán meg se tudják fogalmazni, mit éreznek.
A kamaszokra gondolok. Akiknek amúgy is nehéz otthon maradni, akik amúgy is tele vannak kérdésekkel és kétségekkel. Az érettségi előtt állókra, akik most kezdték volna az életet. Akik bíznak, hisznek a jelenben és a jövőben is, akik már az egyetemi éveiket tervezgették, akik most azt se tudják, le tudják-e majd zárni a jelent, és ha igen, vajon tudnak-e majd bizalommal a jövőbe kezdeni.
A szerelmesekre gondolok, akik nem találkozhatnak, akik nem házasodhatnak össze. Akik hosszú hónapok óta tervezték az esküvőjüket, a nagy napnak gondolták, és most naponta egyeztetnek a rendezvényszervezővel, étteremmel, szállodával, hátha valaki tud valami biztosat mondani. Bárki, bármit. De igenek helyett ott is csak húsba vágó nem tudomok, majd meglátjukok hasítják a levegőt.
A gyászolókra gondolok. Akik nem tudnak elköszönni, akik nem tudnak ott lenni. Akiknek a veszteség mellett azzal a fájdalommal kell együtt élniük, hogy nem lehettek támasz, hogy nem maradhattak ott, ameddig maradni szerettek volna. A halottakra gondolok, akiket kimerült orvosok és nővérek segítettek az utolsó órákban. A kimerült orvosokra és nővérekre gondolok, akik annyi halált látnak, amennyit elképzelni se tudunk.
Azóta minden reggel a magányos koporsókra gondolok, amikor halkan kihúzom a függönyt.
Legutóbbi bejegyzések