Közzétéve: 2020.04.13. | Kőváry Anett
Ha megszemélyesíthetnénk országokat, akkor Portugália lenne a szeretőm. Finom illatú, kicsit borostás állú, nem túlzóan, de kidolgozott testű, széles vállú, ízig-vérig férfi lenne Portugália. Izgalmas, de megbízható, kalandszerető, mégis hűséges. Ha létezik szerelem első látásra, akkor az Portugália.
A Douro völgye
Szerencsémre az elmúlt két évet utazással töltöttem, sokat gondolkodom rajta ezekben a napokban, hogy az élmények, vagy a rájuk költött pénz hiányzik most jobban, de azt mondom, ha valamit, hát világot látni van értelme, habár a több tucatnyi repülőút miatt odáig jutottam a bűntudattal, hogy egyik este feltettem a kérdést: nem az én utazási túlkapásaim miatt alakult-e ki a helyzet, magyarán nem én egymagam vagyok-e az oka a globális repülőstopnak, még akkor is, ha az esetek 99 százalékában munka miatt csekkoltam be. Aztán megfontolt – és mindenképp egyhangú – esküdtszéki döntéssel felmentettem magam, azt viszont elhatároztam, ha egyszer lesz még nagy jövés-menés a világban, akkor mindenképp odafigyelek arra, hogy lehetőleg ne 56-os ökológiai lábnyommal tapossak a klímaaktivisták, meg a bolygó arcába.
Végeláthatatlan zöld
Annak viszont örülök, hogy vannak emlékeim a világ majdnem minden részéről, meg is dicsértem magam, amiért nem töröltem ki a fotókat sem, szívesen nosztalgiázom egyszer a szőnyegen, egyszer a kanapén ülve, máskor elalvás előtt vagy ébredés után, és valahogy mindig Portugália az első, ami beugrik.
A semmi máshoz nem hasonlítható hűvös mediterrán illatával, a hegyeket szokatlanul átölelő, és azokra nem párhuzamosan felfutó szőlősoraival, amik tényleg úgy veszik körbe a csúcsokat, mint szeretkezés után gondos szerető a társát. A zöldek egyszerre frissek és mélyek, az ember legszívesebben belebújna a felkelő nap sugaraiban fürdő levelekbe, és nem is mozdulna többé sehová. Legfeljebb a két hegyoldalt összekötő viaduktokig, mert azok a felhőkig érnek, onnan már csak egy karnyújtás a Jóisten, hogy megkérdezzük, mégis hogy is van ez most itt velünk, és főleg meddig tart.
Az óceánpart
Ha Portugália a szerető, akire mindenki vágyik, akkor a Douro folyó az ütőere, amiben ott lüktet az élet, a szenvedély, hömpölyög a bölcsesség és a kacérság, melynek partján füstös illatú grillezett halakkal, fényfűzérek alatt ünneplik az emberek az estét, a nyarat, a fesztivált, az ételt, az életet. Ez az ország nem ígér többet, mint amennyit nyújtani tud, abban viszont minden benne van, amire csak vágyunk. Nem mutatja többnek magát, nem visel álarcot, lesi minden kívánságunkat, és amit ad, az a tőle telhető legtöbb, amit ráadásul szívből kínál. És nem is megy haza hajnalban.
Porto
Vila Real és a környékbeli kisvárosok szűk utcái, Porto hídjai, a portugál zászló az ablakban, a sószagú, mindig szeles óceánpart, ahol borult időben is le lehet égni, ahol a víz folyton valami furcsa dühvel csapkodja a part menti sziklákat, a vörösbor, a bom dia, ahol valahol a spanyol és az olasz közötti, kicsit kimért, mégis barátságos mediterránság fűt át minden szót, a magasba futó, egysávos hegyi utak végtelen meredélyekkel a szélükön, a hegyi szállások, a pimasz harangszó, Portugália, boldog vagyok, hogy randiztunk kétszer, minden ízed, illatod és érintésed élénken él bennem.
Élénken, mint a rózsáid a hegyoldalakon.
Legutóbbi bejegyzések