Közzétéve: 2020.04.03. | Kőváry Anett
A változás, a változtatás ott kezdődik, hogy nem azt nézem, a másik mit vagy mit nem csinál, hanem azt nézem, én magam mit tudok máshogy csinálni. A változás, a változtatás nem azt jelenti, hogy kijelentem: én nem vagyok hibás, bezzeg a szomszéd, a multi, a város, az ország, a nagyhatalom, a világ, a spekulánsok; és nem is azt, hogy visszatérve a kőkorszakba, magamtól mindent megtagadva aszkétaként élem majd az életem, ha ennek egyszer vége, hanem azt, hogy megvizsgálom a problémát az egyén szintjén, és az egyes szám első személyt végre nem arra használom, hogy listázzam, mit érdemlek, mi jár nekem, mit követelek, hanem arra, hogy megnézem, én mit tehetek. És közben befogom az egóm száját.
Akiben van felelősségérzet, az tudja, ő maga mit rontott el az utóbbi időben. Nem azt, hogy egyáltalán repülőre ült, hanem azt, hogy talán elég lett volna egy repülős nyaralás is a kettő helyett. Akiben van felelősségérzet, az tudja, hogy az “ember, mit tettél” nem ujjal mutogatás a bűnösre, nem hibáztatás vagy bűntudatkeltés, hanem sorsközösség vállalása. Igen, ezt együtt csináltuk rosszul. Mindannyian. És együtt is tehetjük jóvá.
De nem úgy, hogy mostantól – járvánnyal vagy járvány nélkül – nem megyünk sehová, kidobjuk az összes i-kütyüt, barlangrajzokkal és füstjelekkel kommunikálunk majd, csak zöldséget eszünk és azt is nyersen, magunk varrta ruhákban járunk, harmatvízzel mosakszunk és tavaszi rügybe törölközünk, nem. Hanem úgy tehetjük jóvá, amit elrontottunk, hogy megtanulunk gondolkodni, mérlegelni és belátni, megtanulunk az egyensúlyra törekedni, és megtanulunk mértékletesen élni. Nem azt vizsgálva, hogy a másik mennyit tesz, hanem azt, hogy én magam megtettem-e a lehető legtöbbet.
Tényleg csak annyit vettem, amennyire szükségem volt? Tényleg csak annyit utaztam, amennyit feltétlenül muszáj volt? Írom ezt sajgó szívvel úgy, hogy a külföld, az idegen, az ismeretlen határozta meg az elmúlt két évemet. Igen, én is hibás vagyok. Hiába gyűjtöm szelektíven a szemetet, hiába nem eszem húst, hiába jógázom, meditálok és próbálok segíteni, ha közben olyan hatalmas, kerozinszagú ökolábnyomot toltam a világ arcába, amit egy dinoszaurusz is megirigyelne. Pedig simán mehettünk volna nyaralni a lányommal belföldre, vagy autózható távolságban lévő külföldre. Hibás vagyok, mert imádtam az autóm kényelmét is. Egy kilométerre is kocsival mentem, miközben megtehettem volna gyalog, biciklivel, vagy busszal is. De hát az olyan kényelmetlen, meg is kellene csináltatni hozzá a bringát, a busz is ritkán jár, nincs nekem erre időm – na ez, ez itt az ego, aminek most iszonyatosan kussolnia kellene! Annak az egónak, amelyik kisördögként beszél rá egy fast fashion fehér pólóra, miközben százával ömlenek ki a szekrényből. Nem luxuscikk, mégis felesleges. Annak az egónak, amelyik nagyképűen kidobja a maradék kaját, ahelyett, hogy átgondolva tervezné meg legalább néhány nap menüjét, a lehető leghasznosabban. És igen, rohadtul hallgatnia kell most annak az egónak, amelyiknek kényelmetlen volt az időnként zajos albérlet, a felváltva hangoskodó kertszomszédokkal, mert ez a hülye kis egó örülhet most, hogy van hol laknia, még akár albérleti díj nélkül is. Amelyik milliós fizetésről álmodozott, most viszont beérné a pont eléggel is.
Nem tudok, nem is akarok gyárakat, multikat, légitársaságokat leállítani, nincs rá lehetőségem, nem is hinném, hogy feladatom lenne ez. A változást, a változtatást viszont az egyén szintjén el tudom kezdeni. És ez nem szorgalmi, hanem kötelező.
Legutóbbi bejegyzések