Közzétéve: 2020.04.08. | Kőváry Anett
Egyedülálló szülőként, bevallom, időnként valahogy bekapcsolódik a mártír üzemmódom, miközben a világ legegyüttműködőbb gyerekét nevelem a világ legegyüttműködőbb apjával és annak legegyüttműködőbb feleségével. Minden segítséget megkapok, a hétköznapok harcaiban viszont többnyire egyedül vagyok az öltözz fel, moss fogat, még csipás a szemed frontok vonalában. A megváltozott helyzetben a gyerekneveléssel kapcsolatos nehézségekhez hozzáadódik még a saját létbizonytalanságom adta szorongás, tökéletes hely és lehetőség az önsajnálatra, és arra, hogy újra és újra felmentsem magam a szuperhősség terhe alól. Pedig…
Megkérdeztem a lányomat, hiányzik-e neki az ovi. Első pillanattól imádott oda járni, bölcsis korától kezdve soha – és ez tényleg nem túlzás -, de soha nem volt olyan, hogy nem akart, vagy kevésbé akart volna oviba menni. Minden reggel örömmel ment, és a délutánok többségében nehéz szívvel jött el (nincs is annál hízelgőbb egy anya számára, amikor a gyereke öröm helyett “ne már, anya” mondattal fogadja a csoprtban). Ezek miatt feltételeztem, hogy így a negyedik héten talán már érzi a hiányt. Határozott nem volt a válasza, majd játszott tovább a hintán.
Kedves kis napunk volt, a szokásosnál is kevésbé voltam seggfej magammal, vele meg kifejezetten jól ment most a türelem, mindent csináltunk, amit egy finom tavaszi keddbe bele lehet sűríteni, még kamionos barnulásunk is lett a póló helyével a karunkon, erre különösen büszke vagyok. Ebédet is csináltam, két fogást, igaz, fejenként egyet-egyet, volt meglepetésreggeli, tápláló tízórai és uzsonna, ropogós vacsora is. A szokásosnál is több bújás lett először gyanús, majd az anya, hadd aludjak ma is veled, aztán jött a szívszaggató, könnyáztatta vallomás az ágyban: anya, inkább mégis nagyon hiányzik az ovi.
És ott hirtelen elszégyelltem magam. Persze, ember vagyok, nem szuperhős, nincs végtelen mennyiségű erőm, mégis arra gondoltam, hogy mertem, hogy merek akár egy másodpercet is önsajnálattal tölteni, miközben egy pici ember pici életének egyik legstabilabb bástyáját vesztette el váratlanul. Tudja persze, hogy vírus, meg járvány, hogy az otthon most a biztonság, de hogy mennyire érti, azt nem tudhatjuk. Nem hinném, hogy érti, miért nem kell reggel időben elkészülni, miért nem kell elindulni, miért nincs vajas kalács és meleg tea, miért nincs Ildi, Juci, Csilla, miért nem lehet együtt lógni a többiekkel, miért nincs ovis húsvéti készülődés, miért nincs az, ami mindig is volt.
Önáltatás lenne azt gondolni, hogy a gyerek alkalmazkodóbb, mint hinnénk, ahogy könnyen hamis és veszélyes önnyugtatásba mehet át az, ó, a gyerek élvezi a hosszú tavaszi szünetet mondat is. Mert élvezi, az mondjuk biztos, de hogy közben tele van kérdőjelekkel, az is. Látja, hogy anya nem megy sehová, apa is kevesebbet dolgozik, ami nagy százalékban jó érzéssel tölti el, de közben azt is érzi, hogy valami megváltozott, valami más, borult az eddigi rend, mindehhez jön, hogy nem tudja megfogalmazni az érzéseit, talán nem is mondja el az összes kérdését, félelmét, miközben mi pontosan tudjuk, hogy a bizonytalantól tartunk, hogy szinte lebénít a kontrollvesztés, hogy hetek óta próbáljuk megtalálni az egyensúlyt az egészséges pillanatnak élés és a felkészültség között, felváltva szorongunk és élvezzük a helyzet adta különös ajándékokat, és persze, adjuk magunknak a felmentést – különösen, ha egyedülálló szülők vagyunk -, hogy lehet most elfáradni, lehet időnként megijedni, közben meg az igazság az, hogy kicsit talán át lehet tolni végre a fókuszt a nagy önizékről arra a pici emberre is, akinek most tényleg mi vagyunk az egyetlen biztos pont az összekuszálódott életében.
És ez nem szabad, hogy teher legyen – mondom ezt úgy, hogy bármikor, levegővétel nélkül végig tudok kurvaanyázni akár egy egész napot is, hol magamban, hol hangosan a szülőség nyújtotta kihívások miatt, szóval ez teher helyett inkább a legmenőbb dolog az egészben. Hiszen mégiscsak lehetünk szuperhősök.
Legutóbbi bejegyzések