Közzétéve: 2020.04.06. | Kőváry Anett
Nem voltunk elhalmozva társasokkal gyerekkoromban, volt Gazdálkodj okosan! és Ki nevet a végén?, mint minden háztartásban a 80-as, 90-es években, volt kamulegónk és kamubarbink, anya sütötte lángost és tócsnit ettünk, később házi pizzát is, kirándultunk kicsiket és nagyokat is. Csináltunk húsvéti és karácsonyi díszeket, segítettünk nagyanyáméknak a fóliasátorban nevelgetett növényeknél, nehéz szívvel álltunk be magot vagy krumplit vetni, aztán ahogy gyorsult az életünk, ahogy ritkultak az otthon töltött órák, úgy került át a hangsúly másra. Az élet aztán mégis visszabillenti most az egyensúlyt.
A mai napig érzem a bőrömön a forró napot, amikor a nagyapámék bakterháza melletti háztájiban dobáltuk a krumplit a földbe. Nagyapám ment a soron, vágta a kapát a porhanyós földbe, hármat-négyet, lyányom – elmondta minden gödörnél, mi raktuk be a három-négy krumplit, onnan mentünk mákot vagy borsót szedni, nagyanyám tésztát gyúrt, olyankor a bakterházban mindenhol hatalmasra nyújtott, gyönyörű sárga tészták lógtak, metélt lett az egyikből, kiskocka a másikból, készült lekvár, befőtt, savanyúság, összegyűjtöttük a tojást a tyúkok alól, nagyapám nagyot rúgott abba a büdös kakasba, amikor nekünk támadt, természetes volt, hogy van minden, hogy minden van, és hogy ami van, az a minden.
Anyámnak már nem voltak sokáig tyúkjai, házi levestésztát se készített, a konyhakertünk is füvesítve lett egy idő után, az én generációmra aztán teljesen értelmét vesztette az önellátás, hiszen megkaptunk készen mindent, minek kellett volna kenyérsütéssel vagy libatöméssel vesződni. Fontosabb volt, hogy nyelvet tanuljunk és diplomát szerezzünk, hogy tudjunk tíz ujjal gépelni, ilyen-olyan programokat használni, megismerjük a világot és az embereket, tudjunk le- és feltölteni, megosztani és beágyazni, miközben a kertgondozás kimerült a kéthetenkénti bosszús fűnyírásban, és a konyhaablakba tett fűszernövény életben tartásában. Amilyen természetes volt nekünk az okostelefon, az okostévé, az okostablet, az okoshűtő, az olyan nehéz leckét jelentett és jelent még mindig szüleinknek, nagyszüleinknek.
A jelek szerint viszont mi sem élhetünk úgy, hogy nem tanuljuk meg azokat a dolgokat, amik anyáink, nagyanyáink életében természetesek voltak. Habár egyelőre csak odáig jutottam, hogy a helyi közértben bevezetett élesztő-fejkvótának csak a felét kihasználva bátorkodtam hazahozni egyetlen kocka élesztőt, de hogy mi lesz a sorsa, fogalmam sincs még, mert egyszerűen nem erről szólt az életem. Most viszont repülőjegyek helyett kenyérsütési tippeket böngészek, és ha ez a feladat, akkor azt meg kell csinálni. Ha meg kell tanulnunk itthon lenni – és nem csak fizikailag, hanem minden figyelmünkkel és minden valónkkal itthon lenni -, akkor meg fogunk tanulni itthon lenni. Nem akciós utazásokkal külföldre menekülni az életünk elől, nem last minute hazudni magunknak, hogy amúgy minden rendben van, nem csomagban venni a leértékelt álmegoldást, nem.
Igenis, megtanulunk kenyeret sütni és kertészkedni, társasozni és húsvéti díszeket készíteni, megtanulunk zaj nélkül otthon lenni.
Legutóbbi bejegyzések