Pánik a villamoson – Nem volt gomb, ahol lennie kellett volna

Van nekem egy hosszú évek óta tartó ügyem a tömegközlekedéssel. 14 éves koromban kezdődött a viszony, főleg kötöttpályán: vonattal jártam Miskolcra, villamossal Miskolcon a Tiszairól a kollégiumba, a kollégiumból a suliba is. Budapesten aztán Újpalotáról busszal, metróval, villamossal Kispestre egyetemre, majd a további tíz albérletem valamelyikéből kábé mindenhová. Később lett egy kis piros Opel Corsám – DYB986 volt a rendszáma, ha esetleg megvan még valakinek, írjon -, a BKV-t onnantól csupán végszükség esetén használtam csak, de meg soha nem szerettem.

Pedig alapjában véve nincs semmi baj ezzel, mostani tartózkodási helyemről busszal be Hűvösvölgy végállomásig, onnan villamossal a munkahelyemig, gyors is, egyszerű is, olcsó is, csúcsforgalmon kívül még kényelmes is. Valahogy mégsem érzem magam komfortosan a dologban. Pontosan ezért becsülök, tisztelek mindenkit, akinek napi rutinjában szerepel ilyesfajta ügymenet, írtam is róla korábban, mennyire felnézek az utazóközönség minden egyes – állandó és beugró – tagjára.

Úgy esett, hogy a régi autómat sikerült eladni, az újat viszont még nem tudtam átvenni, ezért megint szembe kellett néznem a szinte ősi félelemmel. Nem, ez nem picsáskodás, engem valóban szorongással tölt el a tudat, hogy tömegközlekednem kell. Bimbózó pánikbetegségem, vagy személyiségem jelentős részét kitevő mizantrópiám-e az oka, nem tudom, de tényleg fizikai roszulléttel tudok rágölcsölni az egyébként teljesen sima feladatra. Tudom, persze, nevetséges, de mondjuk szerintem épp annyira indokolt félni villamostól, busztól, metrótól, mint a pókoktól. Más a hullámvasúttól retteg, én a tömegközlekedés kiszolgáltatottságától. De eljött a nap, amikor minden bátorságomat összeszedve farkasszemet néztem a démonaimmal.

Helyközi vonaljegyet vásároltam, felszálláshoz az első ajtót használtam, jegyemet az autóbuszon érvényesítettem, a tömegközlekedési eszközt rendeltetésszerűen használtam, rajta nem ittam, nem ettem, utastársaimat nem inzultáltam, jegyemet az ellenőröknek kérésre és ellenőrzésre átadtam. Átszállás előtt vonaljegyet vásároltam gyűjtőjegy formájában, mellyel ötszáz forintot spóroltam, ugyancsak érvényesítettem, fegyelmezetten utaztam, ablaknyitáshoz a mellettem álló engedélyét kértem, mély levegőket vettem, kanyarodáskor kitámasztottam, leszálláshoz készülődtem. Na, és kkor lett valóság a rémálmomból.

Épp Majával beszéltem telefonon, mikor megállt a szerelvény. Innentől szó szerint idézem a párbeszédet.

– Na, megálltunk, leszállok.

– Okés, de ne felejts el jelezni.

– Jó, de… Hallod…! Nincs gomb, Maja, itt nincs gomb, nem tudok jelezni! (egyre erősödő pánik)

– Nyuszika, ott kell lennie a gombnak. (elharapott kuncogás)

– Tudom, de itt nincs gomb, hát nem vagyok hülye, és egyik ajtó se nyílt ki, Maja, fennragadtam!! (fokozhatatlan pánik)

– Nem lehet, hogy esetleg még nem értetek be teljesen a megállóba?

– Ahm… Ja, de. (kínoskodó nevetés)

És onnantól kezdve, hogy megküzdöttem A Rettegettel, bátran állok elébe bármikor, bármeddig is. Leszámítva, ha újra beülhetek az autó képezte, biztonságos kis burokba, ahol nem hoz zavarba mindenféle gomb, vagy azok hiánya.

Legfeljebb lefulladok, de azt is megoldottam már ezerszer.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s