Mindennapi hőseim, a tömegközlekedők

Az autónk egy hete a szerelőnél rohad – igen, megint; így ezen a héten is tömegközlekedésre kényszerültünk – igen, megint. Valamiért nincs jó hatással rám a tudat, hogy másnap buszra kell szállnom. Vállalom, hogy túlságosan kényelmes vagyok, az autó valójában az egyik testrészem, esetlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam nélküle. Különösen ebben a kellemes takony időben.

Arra viszont kiváló a buszozás, hogy új élményeket gyűjtsek. Ráadásul a gyereknek is varázslatos élmény a jegyérvényesítés, a helyválasztás, a gombnyomás. Nekem már nem annyira izgalmas, bosszant a zaj, a tömeg, a szag, a hideg, a meleg, de mindezek ellenére látom a szépet is benne. Egész klassz például zenét hallgatni utazás közben, és pont annyira jó rövid percekre bele-belekukkantani mások életébe. Olvasni nem tudok, mert a gyomrom felkavarodik tőle, úgyhogy marad a csöndes szemlélődés.

És mikor már kezdeném megszokni ezt az ügyet, találkozom A Buszvezető Nővel. Csupa nagy betűvel. A Buszvezető Nővel, akinek élete a szolgálat, a társaság, a rend és a fegyelem. Aki úgy üvöltött minden, a bérletét nem jól láthatóan felmutató diákra, hogy még nekem se fért a rémülettől zabszem a fenekembe. Aki – mikor szólnom kellett hozzá -, elérte, hogy akármilyen becsületes utas vagyok is, összeszorult a gyomrom, másodpercek alatt megbántam 35 év minden vétkét, elsuttogtam magamban tucatnyi Miatyánkot és Üdvözlégyet, kegyelemért imádkoztam, ujjaimat tördeltem, ajkaimat összeszorítottam, majd rábíztam magam a sorsomra. Mindhiába. Akadt ugyanis bűnöm: nem rendelkeztem a pontos összeggel. Mélyen magamba néztem, mikor kommandósokat megszégyenítő keménységgel dorgált meg mindezért.

Első gondolatom az volt, hogy a BKK és én is jól járok, ha leutazom azt a 300 forintot, megyek akkor egy körrel többet, ha már úgyis is reggel óta okád ránk az ég. De abban a pillanatban megint olyan határozottsággal üvöltött a mögöttem érkezőre, hogy inkább csöndben, halkan, remegő kézzel és remegő hangon kértem még egy jegyet, adtam 50 forint jattot, majd behúzott nyakkal, fegyelmezetten összekuporodtam az egyik ülésen.

Sorsszerű kapcsolatunk folytatódott a nem árulom el, melyik járat terminátorával, mert este, az oviból hazafelé ismét ő vitt el minket. A Buszvezető Nő. Mikor átadtam a néhány órával korábban tőle vásárolt jegyeket, megint elővette ellentmondást nem tűrő hangját, hogy megkérdezze: diákigazolvány van??

Mire megszeppenve, a gyerekem előtt szinte megsemmisülve kérdeztem vissza halkan: a négyéves gyerekemnek, vagy nekem?

Minden tiszteletem az életvitelszerűen tömegközlekedőké.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry