Mindennapi hőseim, a tömegközlekedők

Az autónk egy hete a szerelőnél rohad – igen, megint; így ezen a héten is tömegközlekedésre kényszerültünk – igen, megint. Valamiért nincs jó hatással rám a tudat, hogy másnap buszra kell szállnom. Vállalom, hogy túlságosan kényelmes vagyok, az autó valójában az egyik testrészem, esetlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam nélküle. Különösen ebben a kellemes takony időben.

Arra viszont kiváló a buszozás, hogy új élményeket gyűjtsek. Ráadásul a gyereknek is varázslatos élmény a jegyérvényesítés, a helyválasztás, a gombnyomás. Nekem már nem annyira izgalmas, bosszant a zaj, a tömeg, a szag, a hideg, a meleg, de mindezek ellenére látom a szépet is benne. Egész klassz például zenét hallgatni utazás közben, és pont annyira jó rövid percekre bele-belekukkantani mások életébe. Olvasni nem tudok, mert a gyomrom felkavarodik tőle, úgyhogy marad a csöndes szemlélődés.

És mikor már kezdeném megszokni ezt az ügyet, találkozom A Buszvezető Nővel. Csupa nagy betűvel. A Buszvezető Nővel, akinek élete a szolgálat, a társaság, a rend és a fegyelem. Aki úgy üvöltött minden, a bérletét nem jól láthatóan felmutató diákra, hogy még nekem se fért a rémülettől zabszem a fenekembe. Aki – mikor szólnom kellett hozzá -, elérte, hogy akármilyen becsületes utas vagyok is, összeszorult a gyomrom, másodpercek alatt megbántam 35 év minden vétkét, elsuttogtam magamban tucatnyi Miatyánkot és Üdvözlégyet, kegyelemért imádkoztam, ujjaimat tördeltem, ajkaimat összeszorítottam, majd rábíztam magam a sorsomra. Mindhiába. Akadt ugyanis bűnöm: nem rendelkeztem a pontos összeggel. Mélyen magamba néztem, mikor kommandósokat megszégyenítő keménységgel dorgált meg mindezért.

Első gondolatom az volt, hogy a BKK és én is jól járok, ha leutazom azt a 300 forintot, megyek akkor egy körrel többet, ha már úgyis is reggel óta okád ránk az ég. De abban a pillanatban megint olyan határozottsággal üvöltött a mögöttem érkezőre, hogy inkább csöndben, halkan, remegő kézzel és remegő hangon kértem még egy jegyet, adtam 50 forint jattot, majd behúzott nyakkal, fegyelmezetten összekuporodtam az egyik ülésen.

Sorsszerű kapcsolatunk folytatódott a nem árulom el, melyik járat terminátorával, mert este, az oviból hazafelé ismét ő vitt el minket. A Buszvezető Nő. Mikor átadtam a néhány órával korábban tőle vásárolt jegyeket, megint elővette ellentmondást nem tűrő hangját, hogy megkérdezze: diákigazolvány van??

Mire megszeppenve, a gyerekem előtt szinte megsemmisülve kérdeztem vissza halkan: a négyéves gyerekemnek, vagy nekem?

Minden tiszteletem az életvitelszerűen tömegközlekedőké.

One Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s