Közzétéve: 2020.07.10. | Kőváry Anett
Emlékszem, hogy remegtek a lábaim, liftezett a gyomrom, fojtogatott a sírás, amikor először a későbbi ovink bölcsijében hagytam a lányomat. Mondjuk ki, idegenekre, rátok, akikről csak annyit tudtam, hogy bár kedves embereknek tűntök, semmit sem tudtok a két és fél éves gyerekemről. Most ugyanolyan nehéz szívvel számolom vissza a napokat az utolsó ovis hónapból, és ugyanolyan szorongással hozom el onnan, mint amilyennel öt éve nektek adtam a kezét.
Nehéz a búcsú, úristen, iszonyú nehéz. Mert nektek köszönhetően olyan gyerekkora volt lányomnak, amilyet minden szülő kíván a gyerekének, meg titkon talán magának is. Emlékszem, az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy ott akarok maradni a csoportban, hogy aludhassak a pihenősarokban, hogy játszhassak a babaházzal. Imádtam az adventi kézműves délutánokat, a karácsonyi hangulatot, hogy minden reggel kellemes illóolaj illat és finom zene fogadott minket. Vártam az alma-, szilva-, dióünnepeket, még akkor is, ha morogtam a kezdési időpont miatt, és ennek néha hangot is adtam az e-mailjeimben, de csak azért, mert szerettem ezeket a kis programokat, és nem akartam a munkám miatt lemaradni egy percéről sem. Sokat gondolkodtam az elmúlt öt év alatt azon, hogy mitől ilyen varázslatos világ a Szőlőszem Óvoda Nagykovácsiban, és mondjuk nem volt túl nehéz megállapítani – szóval lehet, hogy nem is kellett sokat gondolkodni rajta -, hogy azért, mert ugyanazt a szeretetet kapta tőletek a gyerekem, amit tőlem, tőlünk, a családjától itthon. A gondoskodásotok, a feltétel nélküli szeretetek, a támogatásotok ott volt minden felfújt lufiban, az utolsó, gondosan elrendezett dekorációs elemben, minden anyák napi ajándékban.
Pedig nem lehet könnyű nektek szeretettel átölelni – képletesen és szó szerint is – mások gyerekeit, hiszen az első napokban, hetekben ugyanolyan idegenek voltunk nektek mi is a gyerekkel együtt, amilyenek ti voltatok nekünk. De türelmesek voltatok, együttműködők és támogatók, és mi is az első perctől maximális bizalommal bíztuk rátok a legdrágább kincsünket. A gyerekkel együtt lettek szülőitek is, problémásabbak és könnyebbek, esetünkben egy meglehetősen sokszereplős családdal, mégis működött a közös munka már a kezdetektől. Ehhez viszont az is kellett, hogy szülőként megértsük és elfogadjuk: az ovin belül nem mi vagyunk a főnökök, és nem is a gyerek, ezt pedig többször is elmondtuk, és soha nem is bíráltunk felül egyetlen döntéseteket sem. Ha voltak is apró megjegyzések a közös évek alatt, azokat minden esetben tudtuk rendezni, mert tudtuk, hogy egyetlen dolog számít csak: az, hogy az utolsó év végén mivel lesz tele a lányunk ballagó tarisznyája. És bármilyen fájó is, így az öt év végére be kell vallanom, lehet, hogy ti most nálam is többet tudtok a gyerekemről.
Hiszen olyan helyzetekben láttátok őt nap mint nap, amilyenben én soha nem fogom. Hogy hogyan viselkedik közösségben, hogy mennyire alkalmazkodó, mennyire hangadó, mennyire áldozat vagy vezértípus. Tudjátok a magánéletét, hogy hogyan kezel konfliktust, van-e szerelme és megbecsüli-e, hogy tud-e, mer-e nemet mondani, hagyja-e, hogy mások ugráltassák. De az eredményt elnézve nem kérdés, hogy fantasztikus munkát végeztetek.
És bár a hamuba sült pogácsát az én éhenkórász kislányom még a ballagási műsor alatt kiette a tarisznyából, így is felbecsülhetetlen értékű kincseket hagyott benne. És most nem is arra gondolok, hogy úgy kezdi az iskolát, hogy írni, olvasni, számolni is tud, ezek mind olyan készségek, amiket később is ráér elsajátítani. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanult szabályokat betartani és megszegni is, mert se egyik, se másik nélkül nem lehet életképes kisdiák és majd felnőtt belőle. Megtanult csapatban működni, megtanult kiállni magáért, megtanulta, hogy ugyanúgy szabad gyengének és erősnek is lenni, megtanulta, hogy milyen különböző személyiségű felnőttekkel együtt dolgozni. Amit pedig külön köszönök, az az, hogy úgy tanult meg másokat tisztelni, hogy azt soha senki nem követelte ki tőle. Megtanulta, milyen szeretve lenni egy közösségben, és megtanulta, hogy milyen szeretni egy közösség tagjait. Talán sokszor keltek fel reggelente úgy, hogy semmi kedvetek a munkához, köd van és eső, vagy épp túl meleg, hosszú az utazás, meg lehet, hogy épp az egész csoport nyűgösebb lesz a szokásosnál, de remélem, hogy ezekre a napokra is erőt ad, hogy amit ti csináltok, azon – minden túlzás nélkül – életek és sorsok múlhatnak, mert igenis rajtatok is áll, hogy egy gyereknek hogyan alakul az énképe, mennyire lesz önazonos ember belőle. Ez pedig bár hatalmas felelősség, de csodálatos feladat is, mert a ti áldozatos munkátoknak köszönhetően marad ebből az ezerszínű buborékból neki pont annyi, ami vékony, de kemény páncélként örökké védeni fogja. Annyira tele van az a pici tarisznya, hogy abból egész életében tud majd gazdálkodni, és hála nektek, ez most egy egyáltalán nem súlyos, hanem pont pihekönnyű csomag.
Bárcsak ne kellene most búcsúzni és mindent megköszönni. Bárcsak továbbra is be kellene ütni a kapukódot, vinni a váltóruhát, a napi plüsst, utálni a téli reggeleket a sok sáros csizmával, sínadrággal, elveszett sapkával. Bárcsak lehetne még sokáig gyerek a kislányom. Bárcsak maradhatnánk még.
Veletek, nálatok, akik soha többé nem lesztek idegenek, hiszen öt év alatt észrevétlenül a családunkká váltatok.
Legutóbbi bejegyzések