Közzétéve: 2020.06.07. | Kőváry Anett
Emlékszem, hogy esténként, miközben apám tévézett, mi lefekvéshez készülődtünk, anyám rendet rakott a konyhában, majd az étkezőasztal sarkánál naplóírásba kezdett. Nem, nem a saját sztoriját írta, hanem a csoportjáét. Annak a klasszikus, sarokülős, rondán csillogó román étkezőgarnitúrának az asztalánál, amilyen minden háztartásban volt a kilencvenes években. Gyöngybetűkkel írta a naplót, én pedig mindig megkértem, hadd lapozhassam át. Azokat az oldalakat szerettem legjobban, amiken a gyerekek jelei voltak.
Emlékszem, mennyire imádtam bejárni az óvodába, mikor már iskolás voltam, és mennyire imádtam felnőttként is beszaladni anyához. Anya vagy az udvaron állt, és onnan figyelte a gyerekeket, vagy a csoportszobában ült a nevelői asztalnál és írt, vagy egy pici széken ülve olvasott mesét az alváshoz készülődő gyerekeknek. Emlékszem, egyszer a terem közepén ült, valamit énekelt a gyerekekkel, miközben három-négy kislány fésülte anyám rövid haját, masszírozta erős vállát, ő meg csak hagyta, mint amikor a kutyamama engedi a kölykeinek, hogy szinte szétszedjék.
Anya negyven éven át volt óvónő, az egész élete a gyerekekről szólt. Volt olyan ovisa, akinek a szülei is hozzá jártak. Anya ugyanúgy szerette az összes ovisát, tök mindegy volt, hogy a falu melyik részén élt, milyen volt a bőrszíne. Mindegyik gyereket úgy ismerte, hogy elég volt csak megszagolnia egy gazdátlan pulcsit, már tudta is, hogy kié. Szeme sarkából látta, ha ebéd közben valamelyikük huncutkodik. Anyukám minden porcikájában óvónő volt, néha még otthon is.
Tegnap fogtam a kezembe a lányom sikeres iskolai felvételijéről szóló értesítőt. Belesajdul a szívem, ha belegondolok, hogy búcsúznunk kell attól a finom, mégis erős buboréktól, amit két és fél éves kora óta a bölcsi-ovija jelentett neki. Elszorul a torkom, ha eszembe jut az a végtelen gondoskodás, amivel a fantasztikus óvodája fantasztikus óvónői vették őt körül az elmúlt majdnem öt évben. Boldog vagyok, ha arra gondolok, hogy ebben a majdnem öt évben soha, egyetlen reggel sem volt, amikor a lányom ne akart volna oviba menni, és alig volt olyan délután, amikor ne akart volna még maradni. Mert az oviban ugyanúgy csikizték a hasát elalvás előtt, ahogy itthon csikizzük a hasát elalvás előtt.
Úgy képzelem, hogy a lányom óvónői ugyanúgy ülnek esténként az étkezőasztalnál, ahogy az én anyukám tette. Hogy ugyanolyan szeretettel olvasnak mesét a gyerekeknek, ahogy anya olvasott. Ugyanúgy eldöntik illat alapján, melyik ruha melyik gyerekhez tartozik, és ugyanúgy szülei kicsit a gyerekemnek, ahogy az én anyám volt egy kicsit az anyja az összes ovisának.
Remélem, majd az iskolától is ilyen fájó szívvel búcsúzunk majd egy kicsit felhős, de végtére is napsütéses pedagógusnapon.
Legutóbbi bejegyzések