Közzétéve: 2020.06.20. | Kőváry Anett
Amikor legtovább miénk a fény, amikor legrövidebb ideig létezik, legkésőbb jön és leggyorsabban köszön el a sötét, akkor érdemes végignézni a gazdagságunkon.
Nem, nem a bankszámlára, a részvényekre, anyagi vagyonra gondolni, hanem a libabőrre, ami átjárja a gyereked testét, miközben csikized. Vagy a sajátodat, mikor egy lelkedhez szóló írást olvasol. Mikor szenvedélyes táncot látsz, vagy két szerelmest összebújni.
A fánkra, amit a hónapok óta tartó, fegyelmezett diéta egyik lazább napján megengedsz magadnak. Aztán a másodikra, és a harmadikra. Az edzésre, amivel a következő néhány hónapban megint megágyazol a negyedik, ötödik fánknak is.
A puha takaróra, ami alá bebújhatsz egy könyvvel, mikor már hetek óta nem hajlandó megérkezni a nyár, mikor már percre pontosan tudod a napi vihar kezdetének időpontját, mikor már ismered az ablakon kopogó összes esőcseppet.
A párnádra, az egyetlenre, ami ismeri a titkos esti mozidat. Az emlékezéseket, az álmodozásokat, a félelmeket, a vágyakat.
A szobád falaira, amik némán őrzik minden imádat. Amik végignézték a keserves éjszakáidat, látták a könnyeidet, de hallották a háládat is.
A harcaidra, amik kitartó és bölcs harcossá tettek, amik már nem ijesztenek meg, amiktől már nem menekülni akarsz, hanem leszegett fejjel feléjük sétálni.
Az életedre. Hogy a szél az arcodra fújja a szökőkút páráját. Hogy látod a hegyek felől érkező vihar árnyékát. Hogy érzel, látsz, hallasz és szeretsz. Hogy létezel.
A leghosszabb nap, a legtöbb fény, a világosság kiteljesdése segít, hogy lásd: ami egykor célod volt, mostanra megszokott jelenné vált. Amire egykor remegve vágytál, már rég mind a tiéd. Ez adjon erőt, hogy a fényben mindig lásd az újabb és újabb célt.
Legutóbbi bejegyzések