Bárcsak

Könnyű hétvégi sorozatnézésnek indult, mert az Alma mondta, hogy nézzem meg a The Morning Show-t, nemcsak a műsorok címének kapcsolódása miatt, hanem mert biztosan érdekel a téma. Nem is a szereposztás, nem is a történetvezetés, a mesteri végkifejlet, a feszültség, meg az izgalom, hanem a sokk, hogy jó ég, ezt az érzést én ismerem, és ezt az érzést szinte mind ismerjük. 

Szeretem a férfiakat. Édes istenem, mennyire imádom őket. Nem, nem gyűjtő módjára, hanem olyan igazi rajongással. Szeretem a férfiakat, a soványat, az izmosat kidagadó erekkel az alkarján, a husibbat, a fiatalt, a középkorút, az idősebbet, a sima arcút, a borostásat, a szakállasat, a rövidre nyírt hajút, a copfosat, a tetováltat, a túlérzékenyt, az érzéketlent is, a tevékenyt, a lustábbat, a vicceset, a komolytalant, a Casanovát és az ügyetlenül udvarlót is, az alacsonyat, a magasabbat, a hipsztert és a sznobot is, szeretem a férfiakat, mert férfiasak. De csak akkor szeretem őket, ha tudnak férfiasak lenni anélkül is, hogy közben bármelyik nőt megaláznák, használnák, kihasználnák, erőszakkal bármire kényszerítenék. 

A sorozat utolsó epizódja után úgy zuhanyoztam le, mintha nekem is le kellett volna mosnom magamról mindazt a mocskot, amit a valós sztorin alapuló fikció női szereplői közül többen is elszenvedtek. Rázott a zokogás, remegtem, mert bennem is előjöttek azok az élmények, amikor úgy éreztem, hogy a nemem miatt kételkednek a tudásomban, szakmai hozzáértésemben, vagy amikor pont a nemem miatt gondolták, hogy bármit megtehetnek velem. 

Eszembe jutott, amikor fiatal, naiv újságíróként azt hittem, csak kapcsolatépítés miatt visz vacsorázni az idős, befolyásos valaki. Csak a kezemet fogta meg, de a mai napig elönt az undor, ha eszembe jut. És bár nem történt semmi, mégis gyötör a bűntudat, hiszen az áldozathibáztatásban élen járó országban élőként persze én is elbizonytalanodom, minek mentem oda, meg egyébként is. Eszembe jutott, amikor kezdő, jóhiszemű rádiósként az ismert, de számomra idegen zenész azt gondolta, szó nélkül végigsimíthat a combomon, miközben a híreket olvasom. Eszembe jutott az is, amikor már tapasztalt újságíróként a korábban sosem látott kolléga első találkozásunkkor egy sporteseményen kétértelmű megjegyzésekkel utalt arra, hogy szívesen maradna velem kettesben. Eszembe jutottak az alkalmak, amikor nem tudtam eldönteni, nekem szól-e az állásajánlat, vagy a nőnek, és hogy valóban amiatt kellek-e, amire képes vagyok, vagy azért, mert gömbölyű a fenekem. És eszembe jutott az is, milyen sokszor gondolkodtam azon, vajon vár-e az illető hálát azért, mert munkát adott nekem. Eszembe jutott, hogy vajon férfiaknak kell-e bármikor ilyeneken gondolkodniuk. Aztán eszembe jutott az is, mikor a közvetlenkedő sportoló azt gondolta, nyugodtan megfoghatja a fenekemet üdvözlésként egy sajtótájékoztatón, hiszen az olyan vicces. És eszembe jutnak a férfi kollégák, akik összemosolyogtak a felháborodásomon, hiszen egy fenékre csapásba még nem halt bele senki. 

És akkor jött a sorozat. Több százezer, több millió nő fájdalmával és indokolatlan szégyenérzetével. Azzal a súlyos következménnyel, ami szerint nem biztos, hogy egy fenékbe csapásba még nem halt bele senki. Tudom, a metoo kampány ideje lejárt, na nem mintha egy ilyen ügynek lenne szavatossága, de persze, aki felemeli a hangját a nőket ért megaláztatások és megkülönböztetések ellen, az ösztrogénszagú savanyú picsa, mégis úgy gondolom, nem lehet eleget beszélni a témáról. Főleg nem egy olyan országban és egy olyan élethelyzetben, amiben a páros vagy páratlan személyi szám sokak szerint alapjaiban határozza meg az ember értékét. 

Nő vagyok, és szeretem a férfiakat. Tisztelem is őket. Bárcsak ők is tisztelnének, bárcsak előbb embernek tartanának, csak utána nőnek, és bárcsak még a legutolsó sorban sem szexuális játékszernek.

Bárcsak ne ismernék sokan azt, amiről beszélek. Bárcsak ne lenne #metoo.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry