Amikor megnőtt

Vége hát egy fontos és csodálatos korszaknak. Elküldtem ma a lányom adatlapját, egyben felvételi megerősítését az iskolába. Pár hónapig még ovis gyerekem van, szeptemberben aztán kicsit megöregedve, a lehetetlenségig lassuló anyagcserével, a gazdatesthez a végtelenségig ragaszkodó ráncokkal a becsengetés nekem is jelzi majd egy új időszak kezdetét. Nem lehet, hogy így megy az idő. 

Nézem a már 30-as, de nekem még mindig apró lábacskakát, amik szó nélkül és szaporán gyalogoltak le életükben először egyben öt kilométert a közeli túraútvonalon. Furcsán meleg, kissé tompa tavaszi nap süt ránk a fák között, körülöttünk, de tőlünk még mindig annyira távol világjárvány tombol, mégis csak arra gondolok az apró lábacskákat nézve, hogy mennyi lépést tesznek majd meg. Időnként könnyedén szökellve, máskor botladozva, aztán kényelmesen kocogva, hogy hányszor simogatja majd puha fű azokat a talpakat, hányszor nyomja majd szépen kényelmetlen tűsarkú a lábujjakat, masszírozzák-e majd gondos férfikezek, hányszor torpannak majd meg a poros, nehéz terepen, és hányszor lesz a célban ott a győzelem.

Nézem a baseball sapka alól kivillanó tiszta szemeket, és csak arra tudok gondolni, ne sírjanak túl sokat, lássanak rengeteg csodát, köztük igaz szerelmet, fáradjanak el kellemesen a nap végére, legyen bennük tükörzöld válasz minden kérdésre, maradjanak mindig ilyen őszintén ragyogók, sosem megalkuvók. 

Nézem őt, és fáj egy kicsit, hogy ilyen gyorsan megnőtt, holnap már megint 24 órával több telt el, és annyival kevesebb van hátra, ijesztő a gyerekkor és az élet szélsebes múlása. Soha nem vettem le róla a szemem, láttam így azt is, hogy rohan a saját életem, láttam, ahogy szeretni kezd, ahogy érezni és bízni, ahogy tátott szájjal tévét nézni, ott voltam az első kanál ehetetlen zöldségpürénél, az első nagyobb biciklis esésnél, ott voltam minden karácsonyi ajándékbontásnál, a vihar, a hányás, az éhség, a szorongás miatt átvirrasztott éjszakáknál, ott voltam a legfontosabb kérdéseknél, az ijesztő égzengésnél, az első szerelemnél, az első és a legkisebb reménynél, ott voltam minden rosszul megrágott falatnál, ott voltam, amikor először meglátta magában a nőt,

ott voltam mindennap, amikor iskolásra nőtt.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry