Közzétéve: 2020.04.27. | Kőváry Anett
Nem tudom, mennyit bír az ember. Nem tudom, hol van az a pont, amikor minden erő, minden akarat, minden vágy és minden álom eltűnik. Nem tudom, milyen az, amikor eljön az idő a nincs továbbhoz. Amikor az izmok elernyednek, amikor megszűnik tudat, szellem és lélek, amikor hiába minden feladat és teendő, amikor tényleg nem bírja tovább, nem bír többet.
Nem tudom, mert innen az erő végtelennek tűnik. Innen azt látni, hogy jöjjön haláleset, csúnya válás, betegség, világjárvány, depresszió, fájdalmas párkapcsolat, családi viszály, kitoloncolás, munkanélküliség, kilátástalanság egy idegen országban, meddőség, az ember valahogy mégis mindig megy tovább.
Megfogadja, hogy soha többé, hogy nincs több elhitt szó, kinyitott szív, frissen mosott randifruzura, nincs több parfümfelhő és majd hívlak, hogy nincs több kötődés, nincs több kapcsolat, nincs több munkába fojtott vasárnap, nincs több ingyenmunka, és csak még egy szivesség, hogy nem lesz több reménykedés, se több átverés, se éjszakai gyomorgörcs, hogy csak a nyugalom lesz, a már jól ismert biztonságban, és nem nyit többé semmi újra a világban.
Egy darabig hangos tort ül saját maga és hite hamvain, aztán mégis megindul, tiszta hittel, akarattal és erővel. Onnantól már eggyel több szót hisz el, eggyel tovább hagyja nyitva a szívét, eggyel több randira indul illatosan, eggyel többször várja, hogy hívják, belefér majd még egy hétvégi és ingyenmunka, még egy szivesség és reménykedés, hogy jöhessen majd még egy átverés és gyomorgörcs, hogy legyen hely az újabb nyugalomnak a jól ismert biztonságban, mert így van ez ritmusban és rendben a világban.
Nem tudom, milyen a nincs tovább. Csak azt tudom, hogy milyen menni mindenen át.
Legutóbbi bejegyzések