Közzétéve: 2020.04.18. | Kőváry Anett
Még nem tudom eldönteni, megbuktam-e vagy egyszerűen csak elfáradtam. Reggel óta másnaposságra emlékeztető kimerültségben kóválygok, képtelen vagyok újra magamra venni az anya szuperhős jelmezt. Kimerülten fekszem a kanapén, a lányom az apukájánál, és hosszú napok óta először hallom meg a gondolataimat. Persze megint akkor, amikor azt suttogják, pocsék anya vagyok.
Amilyen rátermettnek éreztem magam az elején, amilyen büszke szuperhősnek a közepén, most olyan viharverten nyalogatom a sebeimet a lövészárokban. A recptötlekkel együtt az erőm és a türelmem is elfogyott, hiánycikk lett, mint élesztő járvány idején. Nonstop együtt lenni a gyerekemmel, az nagyjából a hatszorosa annak az időnek, amit normál esetben (értsd: járványtalan időben, nyitott oktatási intézmények mellett) együtt töltünk. Ehhez hozzáadódik az a munkaidőnyi óramennyiség, amit próbálok valamilyen értelmes, ideális esetben bevételt is jelentő tevékenységbe fektetni. Aztán ha így alakult, próbálom edzésben is tartani magam, hadd ne legyek már kétajtós gardrób, mire ennek az egésznek. Utoljára két és fél éves korában voltunk együtt ennyit, azóta két dolog változott: neki több a mondandója, nekem meg nagyobb az igényem a csendre. Sajnos nincs keresztmetszet, így napjaink nagy részében próbálok uralkodni magamon, ő pedig próbál minél több mindent elmondani.
Öt hete nem voltam sehol a zöldségest, a közértet és a drogériát leszámítva. Sehol. Úgy, hogy az elmúlt évben tucatnyinál is többször voltam külföldön. Ez nem dicsekvés, nem is panasz, csupán megállapítás. Alázattal és csöndben viselem a megváltozott helyzetet, igyekszem a maximumot kihozni a napjaimból, álmomban végre utaztam, igazi beszállókártya volta a kezemben és igazi repülőre szálltam, igazi autóversenyen voltam, igazi tengert láttam. Az édes álom után reggel aztán zabkását készítettem, jógát oktattam, gyurmáztam, talpig újult erővel kezdtem a napnak, ahogy öt hete minden egyes nap, de kora estére elfogytam. Kiakadtam, kiabáltam, sírtam. Megbuktam.
Nemcsak egyedül lenni nehéz most, szülőnek lenni is nagyon nehéz most. Elveszett a ritmus, elveszett a napirend, ami pedig jött helyette, az inkább hasonlít a káoszhoz, mint egy új ütem és ütemtervhez. Anyaságom nagy részében eddig is küzdöttem vele, most viszont kihegyezett lándzsaként döfködi a szívemet a kérdés: hol kezdődöm én, és hol ér véget az anya? Megvan-e egyik a másik nélkül, és én én vagyok-e bármelyik nélkül? Lehetek-e jó anya videointerjút vágva és bejegyzést írva, és lehetek-e jó újságíró egyik kezemmel a gyerekem hasát simogatva?
És ezek csak a saját alkalmasságommal kapcsolatos kérdések, amikhez hozzájönnek még a lelkifurdalást elmélyítő kétségek. Hogy mondjam el neki, hogy nem is rá vagyok mérges, hanem a tehetetlenségem őrjít meg? Hogy ő valójában mindent jól csinál, én vagyok az, aki megbuktam? Hogy értessem meg vele, hogy vele együtt én is utálom azt az anyát, aki péntek estére kiborul attól, hogy a vacsira készített szendvics fele megmarad?
Mondják, ebben a rendkívüli helyzetben mind – mármint azok, akik hajlandók ezzel foglalkozni – tanulunk valamit magunkról, meglátjuk, miben kell változnunk.
Úgyhogy köszi, kedves járvány, dolgozom tovább ezen a türelem ügyön, csak egyetlen napot hadd pihenjek.
Legutóbbi bejegyzések