Közzétéve: 2020.03.13. | Kőváry Anett
Megszokjuk majd ezt is. Két dolog jut eszembe a kialakult és az alakuló helyzettel kapcsolatban: az 1998-as hóhelyzet, meg anyám betegsége. Előbbi azért, mert az volt életem első és egyetlen rendkívülinek mondott állapota, amit átéltem, utóbbi meg azért, mert az volt életem első és eddigi egyetlen történése, amiről mindig is azt gondoltam, hogy velünk nem történhet meg. Aztán szépen lassan beleszoktunk abba is.
Megszokjuk majd ezt is. Remélhetőleg tényleg csak átmeneti helyzetről van szó, ami viszont elég hosszú kell, hogy legyen ahhoz, hogy a változások az emberek többségében mélyen és ahogy mondani szokás, gyökeresen bekövetkezzenek. És most nem olyan változásra gondolok, hogy legyen otthon elég száraz élelmiszer, hanem arra, hogy megértsük: vissza kell fognunk magunkat. Mérlegelnünk kell, hogy mi az, amire valóban szükségünk van. Előbb csak most, veszélyhelyzet idején, aztán majd hosszabb távon is. Megtanuljuk, hogy például nem kell minden áldott nap “beugrani valamiért” a valahova, nem kell eszetlenül pénzt költeni, mert nem biztos, hogy pénz is mindig jön, nem biztos, hogy pénz is mindig lesz, ez főleg azt érinti érzékenyen, akinek nincs több havi tartaléka, mint például nekem.
Megszokjuk majd, hogy nincs mozi, nincs színház, koncert, bulika, hanem lesz hatalmas séta az erdőben, még több bicajozás és játszóterezés, társasozás, beszélgetés. Olvasás, és magunkra figyelés.
Megszokjuk majd, hogy nincs hazautazás nagyapa szülinapjára, bármennyire szakad is meg az unoka szíve, bármennyire is szeretne Olaszliszkára menni, most nem. És ez talán a legfontosabb: most nem. Mert nem maradunk így, hiszen ahogy az azelőtti életrendünk, úgy a mostani is csak átmeneti. De most az eddiginél is jobban kell vigyáznunk nagyapára és magunkra is, és mostantól minden eddiginél jobban kell figyelnünk – mindenre.
Átmeneti, hogy a gyerekem apja egy darabig nem találkozhat a gyerekével, szinte elszigetelve él, mert munkája miatt sokat fordul meg külföldön, és mert így biztonságos. Mert most így is figyelünk magunkra és a környezetünkre. Másokért és mások helyett is felelősséget vállalunk egy iszonyatosan fájdalmas, nehéz döntéssel.
Megszokjuk majd a furcsa tekinteteket, amikor visszautasítjuk a kézfogást és a puszit. Megszokjuk a hosszú kézmosást, a fertőtlenítő szagát, megszokjuk majd azt is, hogy segítséget kérjünk és segítséget adjunk. Mert eddig talán nem mertünk, nem akartunk, de most egy kicsit (nagyon) mindent máshogy kell csinálnunk.
A legfontosabb ott van fent, hárombetűs ragokban. Nekünk kell ezt végigcsinálnunk, együtt. Mert miközben az események látszólag elvágnak egymástól egyént, családokat, nemzeteket, országokat, közben minden eddiginél szorosabban össze is hoznak. Mert ezt most csak együtt lehet átvészelni. Megszokjuk majd ezt is.
Legutóbbi bejegyzések