Közzétéve: 2020.02.17. | Kőváry Anett
Anyás hétvége, szokásos forgatókönyv. Szombat délelőtt intézkedés, rendrakás, főzésmosáságyneműhúzás. A takarítás pénteken bevégeztetett, ne vigye el azért a hétvége felét a háztartásbeli üzemmód, maradt így is azért teendő bőven. Fért bele játszótér, meg a megállapítás is, miért is ilyen kimerítő szülőnek lenni.
Nem feltétlenül azért, mert háromszor forgattam fel az élelmiszer tárolására használt összes fiókot, szekrényt, polcot és zsebet zsizsik után kutatva, minden felnőttel előfordul, hogy molylepkésedik az otthona. Ki könnyedebben veszi az ügyet, ki nehezebben fogadja el a hivatlan lakótársakat, én utóbbi kategóriába esek, de mondom, ez még nem az, amitől anyaként a legenergikusabban kezdett hétvége végére is kifacsartan vonszolom magam a padlón.
Nem is azért, mert újra túlvállalva magam száz fogást akartam megfőzni húsz perc alatt. Nem is azért, mert szó szerint az orrom előtt égett oda az, amit nagy műgonddal az egyik lábasba dobáltam – ezt már úgy tudom kezelni. Bosszantott, az nem kérdés. De legalább sokadjára (most már talán véglegesen) is megállapítottam, hogy egyszerűen nem fogom a gyerekemmel töltött időt arra pazarolni, hogy a tűzhelynél próbáljak eljátszani egy olyan konyhatündér anyukát, aki valójában sose voltam és soha nem is leszek. Úgyhogy hétvégente megengedünk majd magunknak rendelt ebédet és mirelit vacsorát, a Michelin-csillagra hajtás helyett meg inkább megtöltjük tartalommal a kettő közötti időt.
Nem is az szívott le teljesen, hogy még hétvégére is csináltam magamnak munkát. Ezzel is tudok már együtt élni. Dolgozom éjjel, hajnalban, vagy a délutáni hosszú mese alatt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez segít javítani a hangulatomon, de húsz éve vagyok újságíró, hozzászoktam, hogy ebben a szakmában nem igazán van szabadnap.
Amikor már szinte mindennel végeztem, kikapartam az égett szart a lábasból, beáztattam, lefolyót is dugítottam, ropogós ágyneműt húztam, a jól megérdemelt pihenés helyett pedig a játszótérre indultam, nos, akkor ott állt az előszobánk közepén gyönyörűen kupacba halmozva mindaz, amitől olyan rohadt nehéz a szülőség. Egy csipetnyi homok a gyerekem csizmájából. Az előző játszóterezés emlékeként, amiről az én egyetlen bogárkám, akit tényleg szívem és a világ összes szeretetével imádok, szóval amiről ő úgy gondolta, sokkal jobb helye lesz az előszoba frissen felmosott járólapján, mint a) a csizmájában, b) odakint.
Akkor ott, egy pillanat alatt megfogalmazódott bennem, mi az, ami teljesen lemeríti az akksit hétvégéről hétvégére, délutánról délutánra: a gyerek helyett (is) gondolkodni. Belátni, hogy hiába beszéltük át már milliószor, hogy odakint homoktalanítunk, millióegyedszer is homok kerül majd a padlóra. És hogy ezt csak úgy lehet elkerülni, ha helyette gondolkodva érkezéskor azonnal homokmentesítünk minden lábbelit. Ebből aztán máris látszik, hogy nem elég problémamegelőzőnek lenni, de négy-öt lépéssel előre is kell tervezni. Ha ehhez még hozzávesszük a rutinnak számító napi tevékenységekre való felszólítás – mosd meg a kezed, mosd meg az arcod, fogmosás, öltözz, fésülködj, rendesen mosd meg az arcod, szappanal mosd meg a kezed, hozd az alvós állatodat, pakolj el a szobádban – örökös és vég nélküli ismételgetését, akkor az eredmény a menthetetlenül kifacsart szülő lesz, aki – szégyen, nem szégyen – időnként fellélegezve ébred fel hétfőnként.
Legutóbbi bejegyzések