Közzétéve: 2020.02.02. | Kőváry Anett
Szeretem a megmondóembereket. Azt az amerikai adatspecialistát például, aki nemrég kijelentette, kiszámította, kielemezte, kispekulálta, hogy illene az embernek 35 éves korára eljutni arra a szintre, hogy képes legyen félretenni a fizetése felét. Jól elszégyelltem magam, mert majdnem 38 évesen, nem is tudom már, hányadik újrakezdésem legközepén még mindig szinte hónapról hónapra élek. Megtakarításom nincs, tapasztalásom és tervem viszont annál több.
Ami igazából azért dühítő, mert 18 éves korom óta dolgozom becsülettel. Sosem szorultam az állam segítségére, nem vettem fel diákhitelt, nem folyamodtam szociális segélyért, egy lakáshitelem volt csak, vagyis lett volna a volt férjemmel, de attól még azelőtt megszabadultunk, mielőtt ránk omlott volna a devizakölcsön ingatag födéme. Adózom húsz éve, sosem csaltam, soha nem ügyeskedtem, nem kerestem kiskapukat vagy megoldást okosba’, mindig is az elvégzett munka értékében, és a befektetett energia mennyiségében hittem. Lehet, hogy kár volt. Majdnem negyven évesen – önerő, örökség és milliós fizetés híján – még mindig nincs esélyem saját otthonra, pedig akár magas törlesztőt is ki tudnék fizetni. Nem kesergek, de dolgozom azon, hogy ez változzon, és ha belegebedek is, meg fogom teremteni a lányomnak és magamnak a saját otthonunkat, ahol nem másoknak kiszolgáltatva kell élnünk. Boldog és hálás vagyok a jelenlegi csodaszép lakhelyünkért, de nem tudok és nem is fogok lemondani a biztos talaj utáni vágyakozásról. Nem vagyok elégedetlen, mégis többet szeretnék, és nem hiszem, hogy nagyravágyónak kellene éreznem magam azért, mert egy olyan ingatlanról álmodom, aminek a tulajdoni lapján az én nevem szerepel. És meg is lesz, úgy, ahogy elképzeltem: a hegy tetején, az erdő szélén.
Addig viszont van még tennivaló, van még feladat. Ahogy mondani szoktam, soha nem volt semmim, mégis mindig megvolt mindenem, ami a jelenlegi életemre, életünkre is igaz. Van kedves kis otthonunk, megbízható koreai autónk, szépek és egészségesek a fogaim, egészséges a testem, és lassan minden hibájával együtt nemcsak elfogadom, de szeretem is, hisz annyi mindenen átmentünk már együtt, és ez a test mindig képes volt alkalmazkodni a körülményekhez, vagy az én hülyeségeimhez. Vannak álmaim, vannak terveim, vannak barátaim, nem sokan, de azok mind igaziak, csodálatos világszép, angyallelkű gyermekem, munkám, kevés készpénz a tárcámban, emberek, akik engedik, hogy segítsek nekik, és tudom is támogatni őket, hitem van és erőm, rengeteg, és bár nincs a fizetésem fele semmilyen bankszámlán, van, ami minden félretett vagyonnál többet ér: a múltam.
Nem hiszek szabályokban, nagy megmondásokban, abban viszont hiszek, hogy vannak dolgok, amik sokat segíthetnek az embernek előrébb jutni. Ha például 38 évesen túl van néhány hatalmas összeomláson és még nagyobb felálláson. Ha ennyi idősen már határozottan meg tudja különböztetni a kamut az igazitól. Ha hagyott már el, és hagyták már el. Szerelmek, társak, barátok, meggyőződések. Ha 38 évesen legalább egyszer tudott az ember meghasonlani. Ha mert, tudott és akart önmaga lenni. Segíthet, ha 38 évesen már nem a felszínt kapargatjuk, hanem a legmélyében akarjuk érteni a feladatokat. Ha a legpusztítóbb vihar sem tudja megingatni a hitünket. Ha tudunk hálásak lenni minden reggel és minden este, mindenért. A vanért, a nincsért, a könnyűért, a nehézért, a győzelemért, a veszteségért. Ha így, nagyjából talán a felénél jó szívvel, semmit meg nem bánva tudunk visszanézni. Ha volt azért legalább egy orbitális ballépésünk. Ha volt legalább egy hatalmas, szégyenteljes berúgásunk. Egy rém kellemetlen randink és egy felejthetetlenül szenvedélyes éjszakánk. Ha volt legalább egy reménytelen szerelmünk. Egy üzenet, amit ha a telefonunkból ki is, de a fejünkből soha nem törlünk. Ha tudtunk legalább egyszer nemet mondani, elengedni, felülemelkedni. Ha tudtunk tévedni és belátni. Ha tudtunk talán csak egyszer hallgatni. Ha tudtunk legalább egyszer térdet és fejet hajtani. Ha legalább egyszer lábujjhegyre álltunk. Ha legalább egyszer magunkért kiálltunk.
Nem a félretett félfizetéstől lesz csoda az, ami még hátravan. Hanem attól, ha van még legalább annyi terv, amennyi emlék.
Legutóbbi bejegyzések