Közzétéve: 2020.01.27. | Kőváry Anett
Megint egy foggal kevesebbel jött haza a lányom, mint amennyivel az apjához ment. Nem, nem valami bandaháborúban verték ki neki, simán csak megunta a tejfoga, ez már a harmadik, klasszikusan az egyik lapátfoga. Apja hozott fogtündér ajándékot is, nem volt más dolgom, csak becsempészni a párnája alá. Ma este valahogy még jobban imádtam ezt a feladatot.
Nemcsak a torkomban dobogott a szívem, de kicsit még remegtem is, annyira féltem, hogy lebuktat. Szájtátva, pontosabban foghíjas szájtátva rajzolt, minden porcikájával koncentrál ilyenkor, tettem-vettem, ruhákat hajtogattam a szekrényébe, kivártam a tökéletes a pillanatot, és három-négy határozott mozdulattal elvégeztem a küldetést. Fog a zsebembe, ajándék a párna alá, fog az ékszerdobozomba. Fogalmam sincs, mit kell csinálni a kihullott fogakkal, úgyhogy egyelőre gyűjtöm. Boldog voltam, hogy megint csodát csinálok, hogy szuperhős és mesebeli figura is vagyok egyszerre, hogy bolyhos melegítőben, melltartó nélkül, migrénnel is lehetek tündér, boldog voltam, hogy itthon van a lányom.
Néhány perc múlva ellenőrizte a foghelyzetet, sikongatva hozta elő az ajándékát, én pedig NCIS-t megszégyenítő alapossággal, mindenképp elhivatottan kerestem a rést az ablakon, hogy vajon hol szökhetett be a tündér, és hogy nem vettük észre, miközben itthon és ébren voltunk. Pont nem érdekelte az eset, már le is foglalta a játék, de még inkább a falatka-vacsi, csak az ő kedvéért van itthon hús, eszi is szépen a szalonnát, kolbászt, tepertőt savanyú káposztával, ahogy azt télen kell, az ajándékcsekkolás örömét hangos rágcsálással nyomta el, én meg azt se tudtam, hogy öleljem magamhoz a kis csorbacsík mosolyát, hogy hogyan bújjak a bőre alá észrevétlen testőrré változva, hogy mindig vele lehessek, hogy mindig vigyázhassak rá.
Sokáig dolgoznak bennem halálesetek, előbb a döbbenet és a sokk miatt, aztán a tanulság és a lehetséges univerzális okok keresése miatt nem tudok lejönni róluk, végül valahogy mindig belérzek az itt maradtak lelkébe. Kobe Bryant özvegye járt a fejemben egész nap, már kora hajnalban ébren voltam, nem hagyott aludni a tragédia, és bár hiszek a nagy összefüggésekben, a véletlenmentességben, de hosszú órák alatt sem sikerült semmilyen magyarázatot találnom arra, hogyan érhet véget egy boldognak tűnő (remélhetőleg valóban boldog) család boldog élete ilyen tragikusan, ilyen indokolatlanul, ilyen sután, ilyen zsibbasztó fájdalommal. Hogyan fordulhat ekkorát a sors, hogyan lehet vége nemcsak a helikopteren utazók földi, de az itt maradtak eddigi életének is, hogyan lehet lélegezni tovább, hogyan lehet hinni, hogyan lehet egyáltalán lépni, megmozdulni úgy, hogy négygyermekes anyából, talán épp fogtündért játszó anyából másodperc alatt lányát és férjét gyászoló özvegy lesz. Hogyan lehet felkészülni arra a pokolra, ami erre az asszonyra vár a kőkemény gyászmunkában, hogyan lehet most az életben maradt három gyermek anyjának, hogyan lehet ilyen hatalmas sebbel egyáltalán embernek lenni. Hogyan lehet úgy lefeküdni, hogy nem érzi többé drága gyermeke összetéveszthetlen illatát, hogy nem látja nővé nőni, hogy nem látja kosarazni, hogy nem vigasztalhatja, hogy nem szívhatja magába minden ártatlanságát. Hogy nem bújhat vigaszért imádott férje hatalmas ölelésébe.
Hogyan lehet úgy élni, hogy ne rettegjünk hasonló borzalomtól, de közben ne is hazudjunk se magunknak, se a gyerekünknek végtelen életet. Hogyan lehet felelősen a mában élni, sem túltervezve, sem túlemlékezve. Hogyan lehet ősbizalommal lenni, ha a hegyoldalnak csapódó helikopter robaja szétkergeti minden hitünket. Hogyan lehet a porrá zúzott életek között egyszer majd újra bízni a gondviselésben.
Bárcsak kivételesen ingyen és kivételesen nekem hozna ajándékot a fogtündér. Válaszokat szeretnék a párnám alá.
Legutóbbi bejegyzések