Közzétéve: 2020.01.15. | Kőváry Anett
Azért, mert valaki foglalkozik a gyásszal, nem jelenti azt, hogy állandóan szomorú, hogy beteg, hogy nem dolgozta fel szerette elvesztését, vagy hogy csak feketében jár. A gyásszal nem azért foglalkozunk, mert szeretnénk halálmadárrá válni, hanem mert hálisten vagy sajnos elég erőnk van ahhoz, hogy törődjünk ezzel a sokak számára megfoghatatlan témával, és talán még segíteni is tudunk.
Mosolygok, amikor odaírják egy-egy elmúlással, elengedéssel, halállal, gyásszal foglalkozó írásomhoz, hogy dolgozzam fel anyukám halálát, menjek terápiára, stb. Miközben pont az a lényeg, hogy kívülről-belülről látva, érezve és átélve csak az tud foglalkozni ezzel, aki végigcsinálta, és megerősödve jött ki belőle. Valamiért ilyen lettem, és amíg csak egy ember is azt mondja az írásaimat olvasva, na, Anett, ezt odatetted, ezen elgondolkodom, addig bizony írni fogok róla. És amúgy mindeközben meg tök boldog vagyok, hellyel-közzel állandóan vigyorgok, keresem és látom mindenben a csodát, kivéve, amikor van egy kis dráma, de nem vagyok én se nem szomorú, se nem negatív, se nem boldogtalan. Egyszerűen csak fontosnak tartom beszélni, írni erről.
Meg azért is, mert valaki nemrég azt mondta nekem, az nem annyira vasárnapi ebédhez való téma, hogy ki milyen formában szeretné, ha eltemetnék. És bármilyen furcsa ezt kimondani, pedig de, ez pontosan olyan téma. A halál ugyanolyan fontos része az életünknek, mint a születés. Ha arról beszélhetünk a gyöngyöző húslevest kanalazva, hogy valaki császárral vagy természetes úton szeretne szülni, akkor miért ne lehetne azt is megvitatni, hogy valaki hamvasztást vagy koporsós temetést képzelt el magának.
Elképzelhetetlen, tudom! Legtöbben ilyenkor megrázzák magukat, legyintenek, jaj, ne is beszéljünk róla, mintha ezzel magát a halál tényét is elodázhatnák, vagy kiiktathatnák az életből. Pedig előfordulhat, igen, bármikor, bárhol és bárkivel előfordulhat, hogy pont az adott vasárnapi ebéd másnapján hal meg valaki a családból hirtelen, váratlanul, a hozzátartozónak pedig fogalma sincs róla, mit szeretne az elhunyt, mi lenne számára a végső megnyugvás. Miközben a felfoghatatlan fájdalom amúgy is szinte darabokra tépi az embert, még a lelkiismeretével is küzdenie kell, vajon jól teszem-e, ha ezt választom, plusz előfordulhat, hogy a hozzátartozókkal is kisebb-nagyobb csatát kell vívni. Valaki így gondolja jónak, valaki meg máshogy, kinek legyen igaza, miközben inkább azzal kellene foglalkozni, hogy ne legyen még nagyobb vagy mélyebb a seb.
Anyukám mindent megbeszélt apával, mielőtt meghalt. Persze, más volt a helyzet annyiban, hogy súlyos beteg volt, lehetett számítani a végre. Tudtuk, hogy milyen zenét akart, milyen virágot. Így visszagondolva, ha váratlanul ment volna el, akkor is szerettem volna tudni, hogy neki hogy lenne jó, így legutoljára.
A halálról beszélni nem azt jelenti, hogy várjuk, akarjuk, tárt karokkal fogadjuk a halált, hogy forró levest szedünk neki a vasárnapi ebédnél, dehogy is. Csak annyit, hogy elfogadjuk. És amint szűnik, vagy legalábbis enyhül picit a vele szembeni ellenállás, úgy halványodik lassan a semmihez sem mérhető félelem vele kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy egy váratlan tragédia esetén icipicivel megkönnyíti az itt maradók dolgát, ha legalább egyszer beszéltünk róla, mi legyen majd, ha egyikünk meghal. Arra pedig nagy szükség lenne, mert itt maradni pokoli nehéz. De az is csak egy darabig. Aztán lassan ott is enyhül majd a fájdalom.
Legutóbbi bejegyzések