Közzétéve: 2020.01.12. | Kőváry Anett
Elengedés. Rengeteget beszélünk, írunk róla. Kéretlenül és meggondolatlanul ontjuk magunkból a jótanácsnak hitt, felszínes közhellyé vált arrogáns, már-már erőszakos felszólítást: engedd el! Tesszük mindezt úgy, hogy soha bele sem gondolunk, hogy az elengedés földi és emberi mivoltunk talán legnehezebb leckéje – a türelem megtanulása mellett. Ha olyan könnyű és egyszerű lenne elengedni, nem született volna kéretlen és meggondolatlan, jótanácsnak hitt, felszínes közhellyé vált erőszakos felszólítás a mondatból: engedd el. Ha olyan könnyű és egyszerű lenne, nem élnének még mindig annyian az illúziók vaskos rácsai mögött.
Nem csoda, hogy minden szenvedésünk, minden fájdalmunk és gyötrelmünk alapja az indokolatlan ragaszkodás, a vágy, a birtoklás utáni sóvárgás, hiszen az egónk csakis ezek által és ezek között érzi magát biztonságban, csak ragaszkodás, vágy és birtoklás utáni sóvárgás mentén érzi magát létezőnek. Tévesen – és veszélyesen – a megélt élményeink, interakcióink által a gondolatainkkal, az érzéseinkkel, így a vágyainkkal azonosítjuk magunkat. A szokásainkkal, a ragaszkodásunkkal, a birtoklás utáni sóvárgásunkkal.
Pedig mindez börtönbe zár. Ha ragaszkodom valakihez, vagy valamihez, súlyos béklyóként húz vissza. Nem tudok nélküle élni – mondjuk sokszor felelőtlenül. Kávé nélkül számomra nincs hétfő – milyen könnyednek és viccesnek hangzik, miközben mennyire szomorú, mennyi gyengeség, mennyi fájdalom szűrődik ki belőle! Meghalok, ha elhagy. Nincs értelme az életemnek nélküle. Képtelen vagyok nyolc óránál kevesebbet aludni, nem megy! Nem tudok nem rá gondolni, akárhogy próbálom. Nem tudok kiszállni ebből a rémálomból. Ragaszkodni szokásokhoz (jóhoz, rosszhoz egyaránt), ragaszkodni személyekhez, ragaszkodni önmagunkról kialakított hamis képhez, körülményekhez, ragaszkodni szenvedéshez, belénk rögzült, generációk óta cipelt, ólmos mintákhoz, amik szinte belepasszíroznak az agyagos földbe, és elhitetik velünk, hogy nem vagyunk rá képesek, hogy nekünk csak a szenvedésprogram futhat, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, hogy egy kupac szart se érünk, mert a származásunk, meg a gyengeségünk, ragaszkodni a nemzedékekkel korábban megírt pusztító és gyilkos rutinhoz, elhinni, hogy velünk csak a baj van, veszélyesebb a legkeményebb függőségnél is.
Ha vágyakozom valaki vagy valami után, rabja leszek az érzésnek, hogy az a valami vagy valaki nem az enyém. Csak a hiányra fókuszálok. Azt a hamis kényszerképzetet élem meg, hogy boldogságom – megelégedettségem – forrása rajtam kívül helyezkedik el. Majd boldog leszek, ha másik házba költöztünk. Ha feleségül kér a férfi, akit szeretek. Ha egyáltalán észrevesz, akit szeretek. Boldog leszek, ha elhagy végre ez a ribanc. Majd boldog leszek, ha másik munkám lesz. Másik matracom. Más hajam, másik táskám, más kabátom, más célom, más testem. Boldoggá tenne, ha rám nézne, ha megcsókolna. Hamis, nem leglelkünkből eredő, a pillanattól sötét vaskapuként elzáró akadályt építünk magunk köré buta, önámító, semmitmondó vágyainkkal.
Ha sóvárgom a birtoklás után, akár szíven is szúrhatnám saját magam. Akarok egy másik autót. Egy jobb telefont. Egy csendesebb gyereket, egy sajátabb otthont. Több ihletet. Több ügyfelet. Akarok egy másik férfit, egy fiatalabb feleséget. Egy fájóbb szenvedést, egy még mártírabb életet. Több figyelemre vágyom, több rajongóra. Akarom, hogy szeressenek, akarom, hogy utáljanak. Akarom, hogy kövessenek, akarom, hogy irányítsak. Birtokolni akarok. Tárgyakat, eszközöket, embereket, érzéseket, gondolatokat. Birtokolni akarom önmagam.
Engedd el! Mondjuk félvállról, mintha mi nem húznánk magunk után vaskos elengednivalót. Mintha mi olyan könnyen tudnánk elengedni. Mintha mi nem ragaszkodnánk, nem vágyakoznánk, nem álmodnánk a birtoklásról. Mi magunk sem engedünk el, hiszen amint elvágnánk a lábunkat visszahúzó bilincset, nem lenne, ami súlyoz. És fogalmunk sincs, mi történne akkor, az pedig milyen ijesztő! Milyen lehet könnyűnek lenni? Mi lesz, ha véletlenül repülni kezdünk? És ha légiesen szökkenni? Hát a gurulás? Súly nélkül az is megy! Ez a rozsdás vasgolyó pedig már szinte kényelmes a bokánkon. Arról nem is beszélve, ha levágjuk, még a sebet is ápolni kell, mennyi macera! Amúgy meg, miért lehet olyan jó a ragaszkodás, a vágy, a birtoklás utáni sóvárgás terhe nélkül élni? Mi történne ezek nélkül velem? Leírhatatlan csoda.
Úgy hívják: szabad élet.
Jógával egybekötött elengedésterápiáért keress meg. Kizárólag privát órákat vállalok! Ha van mit letenned, de rettegsz a könnyedség érzésétől, vagy nem tudod, hogyan indulj neki, írj: hello@kovaryanett.hu . Repülni félelmetes. A földön maradni még inkább az.
Legutóbbi bejegyzések