Közzétéve: 2020.01.01. | Kőváry Anett
Legyen akkor az, hogy ebben az évben kicsit visszaveszünk a finomkodásból, a virágnyelvből, és kimondjuk a frankót, még ha pokoli fájdalmas is. Időspórolás miatt is, meg mert így talán könnyebben célba ér az üzenet, nem lehet félreírni, félreérteni vagy félremagyarázni. Mindennek jegyében legyen akkor az, hogy bántalmazó kapcsolatban nem maradunk benne – és pont.
Nemcsak azért a téma, mert – mint rajtam kívül még valószínűleg sok százan – Tisza Kata könyvét olvasgattam a karácsonyi szünetben, nem is azért, mert volt részem ilyenben, és nem is azért, mert lassan naponta vernek agyon vagy legalább félholtra egy-egy nőt az országban, hanem azért is, mert még mindig sokan vergődnek ilyen viszonyokban, engedve, hogy az illúzió jegelje a lilára vert arcukat.
Előre elterveztem, hogy ez lesz az egyik mai téma, közben jött szembe a videó, melyen a – mint később megmagyarázta – türelmét és fejét elvesztő Ferenc pápa, tehát a felebarátiságot, szeretetet, elfogadást hirdető római katolikus egyház feje többször is ráüt az őt megragadó nő kezére. Persze, mert a nő nagyot rántott rajta, meg különben is erőszakos volt, a szentatya meg minden bizonnyal fáradt, az eset azonban mégis felháborító és elszomorító egyszerre. Mert nincs az a fáradt pápa, nincs az a kimerült férfi, akit bármi is felhatalmazhat arra, hogy bármilyen formában bántson egy nőt.
Kaptam pofont én is, szenvedtem pszichoterrortól én is, voltam büntetésben napokig, mert az aktuális “társam” valamiért mérges volt rám, jártam terápiára ezek miatt, nem lettem szakértője a témának, hiszen vannak nálam sokkal hozzáértőbbek, azt viszont laikusként is tökéletesen tudom, hogy nem, a szerelembe egyetlen pofon se fér bele, pláne nem rendszeresen verés, megaláztatás vagy szóbeli bántalmazás. Igaz ugyanez a gyerekbántalmazásra is, nincs az helyzet, nincs az a konfliktus, nincs az a gyereknevelési zsákutca, amelyik akár egy fenékre csapást, egy megrángatást vagy megszorítást legalizálna. Nincs és pont. Ha a szülő nem talál más eszközt, az kizárólag a saját kudarca, nem pedig a gyerek vadsága – de ez másik téma.
Nem, a nő bántalmazása, a méltatlan, háztömböt rengető viták, az erőszak bármilyen formája nem a szenvedély, nem a mély kötődés, nem szerelem jele, hanem valami olyan beteg kapcsolódásé, amiből mielőbb és minél gyorsabban menekülni kell. Mert nem fog változni, mert nem lesz jobb, mert a nyugalmas időszakok csupán átmenetiek, mert hinni azt, hogy majd mindig úgy marad, csupán önáltatás.
Aki egyszer üt, az másodszor is fog. Aki egyszer elveszíti a fejét, az másodszor is el fogja. Aki egyszer megaláz, az képes rendszeresen megalázni. Aki egyszer megrángatott, az másodszor, harmadszor is rángatni fog. Nem lesz olyan, hogy majd minden más lesz. Nem lesz olyan, hogy a jó napok tartóssá válnak. Nem fog elmúlni, nem fogja abbahagyni. Nem lesz valóra vált álom abból, aminek amúgy a normalitásnak kellene lennie.
Összetett és sokak által tanulmányozott pszichológiája van annak, hogy a bántalmazó hogyan keríti hatalmába az áldozatot egészen addig, míg utóbbi teljesen elveszíti a kapcsolatot a realitással, esélyt sem látva arra, hogy véget vethet a rémálomnak. És amellett, hogy szakértők mélyen és hosszasan foglalkoznak a témával, mindenki másnak is látnia kell, hogy súlyos problémáról van szó, ami mellett nemcsak nem mehetünk el szó nélkül, de meg is kell tennünk mindent, amit az eszközeink engednek.
Írni róla, beszélni róla. Nem lehajtani a fejünket, hanem megmutatni, hogy ki lehet belőle jönni, ki lehet belőle szállni, lehet egészségesen és ép lélekkel élni tovább. Hogy nem az áldozat a hibás, hogy nincs olyan, hogy miért volt ott. Nincs olyan, hogy megérdemelte, nincs olyan, hogy csak egy pofon, csak egy csuklószórítás. Nincs olyan, hogy mert ő a pápa, meg különben is minekvoltott, miértmentoda, miértaztvettefel, nincs olyan, hogy megütünk egy nőt.
Ahol akár csak egy pofon is, ott azonnal nyúlcipő. Mert a bántalmazótól kivétel nélkül, minden esetben el kell fordulni, még akkor is, ha az magával a jóistennel áll – állítása szerint – szoros kapcsolatban. Nincs ugyanis az a szeretet, az a szerelem, amelyik erőszakkal beszélne.
Legutóbbi bejegyzések