Közzétéve: 2019.12.07. | Kőváry Anett
Pont annyit tudok a győri késelő diák családi életéről, amennyit az újságok megírtak. Talán még annyit se. Az egyik lap rendes, átlagos családról, a másik rossz körülményekről számolt be. Akárhogy is, nagy rá az esély, hogy a 17 éves fiú is ugyanúgy áldozat, mint a tanárnő, akit megkéselt. Mindkettejüket a diákkal szemben támasztott elvárások ejtették csapdába.
Még akkor is, ha – a félhiteles beszámolók szerint – a srác saját magát hajszolta bele a teljesítménybe, amibe a saját értékítélete szerint nem férhet bele hiba. Még akkor is, ha ezért a mégiscsak megeső hibáért saját maga helyett a tanárát vonta felelősségre.
Hiszem, hogy minden ember ártatlan lélekkel jön világra. Hiszem, hogy ezeket a tiszta lelkeket a körülmények, a szépen lassan a lelkekre pakolt elvárások teszik tönkre – kinél kisebb, kinél nagyobb mértékben. Lássuk be, szülőként a legkényelmesebb mindannyiunknak az (lenne), ha a gyerek nem szájalna, nem lenne saját akarata, nem menne szembe az óvodai vagy iskolai követelményekkel, ha nem beszélne csúnyán soha, ha nem csapkodná az ajtót, ha nem akarná azt a ruhát felvenni, amit, ha nem hisztizne, ha nem sírna soha, ha nem lenne mérges, ha kifogástalanul tanulna, ha mindent tudna, és úgy egyáltalán, ha születésétől fogva olyan lenne, amilyennek mi elképzeljük, amilyennek mi elvárjuk. Nemcsak ijesztően utópisztikus gondolat ez, de veszélyes is, hiszen sablongyerekekből sablonfelnőttek válnának, akikből sablonvilág alakulna sablongondolatokkal.
Mégis sokan abban nőttünk fel, hogy a gyerek addig jó, amíg csendben van, amíg nem hibázik, amíg nem beszél vissza, amíg nem önálló személyiség. Lett is belőlünk szép számmal megfelelési kényszeres, maximalista, szorongó felnőtt, nem véletlen, hogy soha ilyen nagy szükség nem volt önismereti- és önfejlesztő tréningenkre, terápiákra, segítő könyvekre. Elveszetten cseperedtünk fel, összefostuk magunkat, ha véletlenül kettest kaptunk a földrajz feleletünkre, mert történetesen jobban érdekelt a fiúkkal motorozni a tornaterem mögött, mint bemagolni a franc tudja melyik ország barna- és feketeszénbányászati adatait. Egy életre belénk verték, hogy tökéletesnek kell lenni, mert csak az a jó, aki jó, akivel nincs gond. Aki kicsit más, aki nem is problémásabb, de elevenebb, akit hajt a vére, a szabadságvágya (hangsúlyozom: úgy, hogy közben másban nem tesz kárt), az rossz, aki pedig rossz, az igazán rossz, azzal csak a baj van, és akivel a baj van, az értéktelen.
Jó esetben szülővé válva felismerjük, hogy a velünk szemben támasztott elvárások egész egyszerűen egészségtelenek, sőt, veszélyesek, és egyrészt igyekszünk elhitetni magunkkal életünk második felében, hogy nem csak akkor vagyunk jók, ha tökéletes élt tudunk vasalni bármilyen ruhadarabba, miközben saját kézzel válogatott bioalapanyagokból száz, éttermi színvonalú fogás készül a konyhában, a gyerekünk arannyá változtat mindent, amihez hozzányúl, testünk közben feszes és egészséges, elménk éles és szelíd. Lassan felmentjük magunkat a gyerekkorunkból hozott súlyos és lassan gyilkoló követelmények alól, tudatosítva, hogy sem ember, sem isten, sem sors, sem mindenség nem büntet majd meg azért, ha a vasalnivaló hegyekben, ha az étel időnként rendelt vagy mirelit, ha a gyereket nem érdeklik a számok vagy a betűk, ha néha feljön néhány kiló és ha néha eldurran az agyunk.
És itt van a kulcs: megakadályozni az elfojtást. Ha kicsi korunktól nem azt harsogta volna körülöttünk mindenki, hogy nem szabad sírni, hogy nem szabad megmondani, ha nem tetszik az ajándék, hogy nem szabad kettest kapni, hogy nem szabad nem akarni, hogy nem szabad tökéletlennek lenni, az élet minden területén könnyebben vennénk az akadályokat.
Ha pedig a gyerekünktől sem várjuk (el), hogy egyszerre legyen Marie Curie, Sigmund Freud, Ady Endre, Steven Spielberg és Coco Chanel, ha nem ordítjuk le a fejét, valahányszor máshogy gondol, vagy érez valamit, mint ahogy azt a mi kényelmünk elbírná, ha megtanítanánk rá, hogyan kezelje az érzéseit és az érzelmeit, ha nem azt hangsúlyozzuk, miben gyenge, hanem azt, hogy miben erős, ha nem az eredményt, hanem a próbálkozást értékelnénk, ha nem hasonlítanánk másokhoz, ha nem foglalkoznánk azzal, mit mond a külvilág, ha engednénk, hogy sírjon, hogy fájjon, hogy elfáradjon, ha nem okolnánk a füle hallatára mindenért mindig valaki mást, ha még csak nem is utalnánk rá, nem is éreztetnénk vele, hogy bárki felett állunk, ha törekednénk az igazi és őszinte békére magunkban és a családunkban is, akkor garantáltan nem válna belőle ideggyenge, megfelelési kényszeres késelő nagykamasz korára.
Semmit nem tudok a győri késelő diák életéről, de elképzeléseim vannak arról, hogy kik és miért ragadhatnak bicskát egy rosszul sikerült matekdolgozat miatt. Talán az én gyerekem kamaszkora se lesz egy Disney-mese, de annyival hozzájárulhatok az ilyen tragédiák elkerüléséhez, hogy irreális elvárások nélkül nevelem a gyerekemet, finoman terelgetem őt, engedem megélni az érzéseit, és tiszteletben is tartom azokat, még akkor is, ha ennek a saját nyugalmam és kényelmem az ára.
Legutóbbi bejegyzések