Közzétéve: 2019.12.03. | Kőváry Anett
Egy délutánra és egy éjszakára belekóstoltam a kétgyerekes egyedülálló anyák életébe. A lányom kispajtása segített ebben, és abban is, hogy amikor reggel becsuktam magam mögött az ovi kapuját, egy megkönnyebbült “aztakurva”-t leheltem bele a kocsim hideg reggeli levegőjébe. Pedig tünemény csajokról van szó, akik csak a minimum energia-ráfordítást igénylik, nem terroristák, ördögfiókák vagy drámakirálynők, csupán eleven, csacsogós, örökmozgó dívák, mégis azt éreztem, le a kalappal az előtt, akinek egynél több van.
Az, hogy (egyelőre) egy gyerekkel vagyok kompatibilis, már akkor kiderült, amikor a gondjaimra bízott másik gyermek gondosan bepakolt és bekészített összes cuccát, pizsamástul, váltóruhástul, hajgumistul bent hagytam az oviban. Hiába, na, megszoktam, hogy egy van, az egy sapka, egy pár kesztyű, jó esetben egy tökéletes pár és saját csizma, és egy hátizsák. A hirtelen duplájára nőtt létszám annyira megzavart, hogy sapka, sál, sínadrágra és az alvós plüssre még tudtam koncentrálni, minden más egyszerűen a tudatomon kívüli, egyik távoli galaxisba került. Hálistennek az oviból egy szülinapi bulira mentünk, nem, nem hagytuk otthon az ünnepelt ajándékát, cserébe odaadtuk neki azt is, amit a nálunk alvó jóbarát kislány szeretett volna az én lányomnak adni névnapjára. Mindez természetesen a kiválóan sikerült havas-lovaglós buli utáni reggelen derült ki, nem sokkal azután, hogy megtudtam, olyan játékot választottam a saját lányom saját névnapjára, amilyenje már van. Mentségemre szóljon, az apjánál lévő másik szobájába nem járok túl gyakran, úgyhogy nem tudhattam, hogy az aktuális kedvenc Szilaj, a szabadon száguldóból Pru és a fura lovai már rég odaát sorakoznak. Szóval miután sűrűn és tényleg pironkodva elnézést kértem előbb a rám bízott gyerek anyukájától, és sírva-röhögve bizonygattam, hogy ennél sokkal gondosabb és alaposabb vagyok, hívhattam a szülinapos gyerek anyukáját, akinek a lánya megkapta a rám bízott gyerektől az én gyerekemnek szánt névnapi ajándékot is. Szerencsémre az egész társaság megfelelően laza felnőttekből állt, úgyhogy röhögött mindenki, apró névnapi ajándék megvan, hozzák is, én meg dugom a fejem a hóba, hogy hogy lehet egyetlen nap alatt ennyi orbitális bakit elkövetni.
Aztán megnyugtattam magam, mert visszagondoltam, hogy sikongatva vigyorogva kortyolták a forró csokit, ami valójában egyiküknek sem ízlett – pedig tényleg finom volt és tényleg finom, sűrű, krémes forró csoki volt -, hogy milyen vidáman fürödtek a kádban, hogy örömmel választottak a kölcsönkislánynak kölcsönmásnapi ruhát és kölcsönpizsit, hogy izgatottan választottak fekhelyet és még alvós plüssöket, hogy vihogva húzták magukra a mikulássapit és a rénszarvaszoknit, hogy nagyokat nyelve-harapva falták a hotdogot, és hogy olyan békésen szuszogva aludtak el, amit a bent felejtett hátizsák, meg az elajándékozott máséajándék se tudott elrontani.
Egyetlen mentségem volt anyatársam előtt, hogy simogattam mindkettőt, amíg el nem aludtak, hogy bekapcsolva hagytam nekik egy kis karácsonyi fényt, hogy szeretettel gondoskodtam róluk még úgy is, hogy (egyelőre) egy gyerekkel vagyok kompatibilis.
Hálás voltam érte, hogy belekóstolhattam az egynél többgyerekes szülők életébe, és saját bőrömön tapasztalhattam, hogy habár több a ne csináld, a nem mondom még egyszer, a most szólok utoljára, a hol a kesztyű, kié a sál, de dupla annyi a nyugalom, a tisztaság, az őszinte nyíltság, a szeretet és a nyugalom is, amikor két kis kajla, fogatlan nyurga lány beleszuszog az adventi éjszakába a nappalimban.
Legutóbbi bejegyzések