Közzétéve: 2019.10.16. | Kőváry Anett
Néhány évvel ezelőtt írtam egy cikket az aleppói vérontásról. A kisfiúról, akinek a fejéből ömlik a vér, miközben a háborúban lerombolt épületek porától szürkéllik mindene. Megint háború van. Megint ártatlan gyerekeket ölnek, megint árvává válnak gyerekek százai. Mi meg csak legyintünk, áh, messze van, meg arrafelé úgyis mindig gyilkolják egymást. Szírek, kurdok, törökök, nem is lehet különbséget tenni köztük. De talán nem is kell: emberek, gyerekek, akik élni jöttek ide, mint te meg én, nem pedig háborúban elvérezni.
Mielőtt lefekszel ma aludni, kérlek, hogy állj meg egy pillanatra, nézz a gyerekedre, gyerekeidre, a gyönyörű játékaikra, ruháikra, nézz a társadra, társad híján nézz magadra. Nézz be a tömött hűtődbe, a gyógyszeres szekrényedbe, a piperecuccaidra a fürdőszobádban, a tévédre, az ágyadra. Nézd meg a fogyó Hold fényében az otthonodat. A nyugalmadat, a békédet. Nézz végig a gazdagságodon.
Gondolj a gyerekekre, akik ahelyett, hogy felbosszantanák az anyjukat a hátközépig összesározott kabátjukkal, a szüleiket keresik a romok között. Gyerekek, akikkel arról kellene vitatkozni, hogy nem ehetnek ma már több édességet, mezítláb menekülnek, rettegve bújnak egymáshoz, mert százkilométerekre tőlük dölyfös öltönyösök vagy bajszos hadurak hatalomról álmodnak.
Nem tudok úgy ránézni a háborús térségekben élő vagy épp meghaló gyerekekről készült képekre, hogy ne a saját gyerekem védtelenségét, kiszolgáltatottságát, rémületét, döbbenetét, tanácstalanságát lássam bennük. Nem tudok a fotókra nézni anélkül, hogy azt kérdezném, milyen isten, milyen erő engedhet meg ilyen szenvedést.
Nem tudok úgy ránézni a fotókra, hogy ne gyötörne a tehetetlenség, a kiábrándultság, hogy a szép, békés világ – amiben most még a lányom is hisz, s amiben naivabb napjaimon még én is -, valójában tényleg nem létezik. Ugyanakkor nem tudok úgy ránézni azokra a fotókra, hogy ne lennék hálás, amiért az én lányomnak nem kell ilyen borzalmakon átmennie, mert ő maximum csak belelép a patakba, nem pedig félholt szüleit szorongatja a romok között. Hálás vagyok, hogy bármikor megölelhetem őt, és hálás vagyok azért is, hogy végtére csak annyi a gondom, hogy leszoktassam a reggeli téblábolásról, nem pedig légicsapásoktól kell megvédenem.
Hálás vagyok, mikor arra gondolok, hogy az én lányom az összes kurd, szír, török kisfiút is ugyanúgy szeretné, mint minden indiai, arab, cigány, félvér, ázsiai, látássérült, mozgássérült, fejlődésben visszamaradott társát. Számára egyelőre nincs más lehetőség, csak az, hogy ezen a világon mégis minden jó és biztonságos, és bátran ki lehet szaladni anya elől az utcára, mert semmi baja nem eshet.
Nem érdekel, hogy kinek a gyereke van életveszélyben, nem érdekel a demagógia, a gyűlöletkampány és a félelemkeltés, hanem csak az érdekel, hogy
a világon egyik gyermek sem érdemli meg, hogy véres csatatér legyen a gyerekkora. Egyetlen gyereknek sem lehet háború és szenvedés élete első emlékképe. Egy igazságos világban nekik csak az orrukat kellene most turkálniuk, és a szüleiket bosszantva a tévé előtt téblábolniuk reggelente készülődés helyett.
Tesszük a dolgunkat, éljük az életünket, bosszankodunk, hogy megkezdődött a fűtésszezon, hogy magas lesz a gázszámla, drágul az euró, gyengül a forint, hogy puha a hasunk, hogy a gyerek nem eszi meg a főztünket. Elégedetlenkedünk a régi autónk miatt, utáljuk a tévét, mert állandóan elmozdul a scart csatlakozó, idegesít a folyton lerobbanó kazán, és eszünkbe se jut, tényleg, soha nem jut eszünkbe, hogy szinte áldottak vagyunk a problémáink súlya miatt, és mert békében élhetünk.
Persze, minek keseregni – mondják az érzéketlenek -, maguknak köszönhetik, meg a terroristák, meg a menekülő felnőttek, blablabla. Meg jön aztán, hogy úgysem tehetünk semmit, megvan nekünk a magunk baja, mit foglalkozzunk más gondjával. Igaz, nem tudjuk megölelni ezeket a gyerekeket, bármennyire szeretnénk. Nem tudjuk megvédeni őket, nem tudunk fájdalomcsillapítót adni nekik, nem tudjuk megmosdatni, és az ágyunkba fektetni őket. Nem tudjuk megölelni, nem tudjuk megvédeni őket.
De tudjuk békére nevelni a gyerekünket. Meg tudjuk tanítani őket arra, hogy az ölelés többet ér, mint a pofon vagy a hangos szó. Felkészíthetjük arra, hogy figyeljen másokra. És kötelességünk is ezt megtenni, azokért az anyákért, akik holtan húzzák kik gyereküket a romok alól a világ bármely táján. Tehetünk valamit azért, hogy a gyerekeink jövőjében csak történelem legyen az emberiség haldoklása, amit mi kénytelenek vagyunk most végignézni.
Kérj békét magadnak. A gyerekednek. A világnak
Legutóbbi bejegyzések