Közzétéve: 2019.10.14. | Kőváry Anett
Anyasággal kapcsolatos minden elvem úgy repült ki az ablakon az elmúlt hat évben, hogy integetni se nagyon tudtam utánuk. Az egész már akkor elkezdődött, mikor – istenem, arany szívem – sminkcuccokat is tettem be magamnak a kórházi csomagba, hogy majd a szülés után gyönyörűen ápolt és ragyogó kismama leszek. Ehhez képest örültem neki, ha segítség nélkül meg tudtam fordulni az ágyon, az önálló vécézés diadalittas érzéséről nem is beszélve. Aztán jöttek az olyan illúziók, mint napirend, tévémentes lakás, rendszeres és kiadós levegőzés. Néha végigtapogatom a hűlt helyüket.
Viharverten és smink nélkül indultunk haza a kórházból, amikor is a gyermekem édesapja közölte, hogy elfelejtette behozni a hazamenős ruhát, amit gondos tervezéssel válogattam össze és vásároltam meg, ehhez képest sima kórházas cuccban tettük meg az első utunkat hazafelé. Visszagondolva ez volt az első jele annak, hogy váratlanul és gyakran csúszik majd ki az irányítás a kezeim közül, de akkor még volt bennem valamennyi ellenállás és csakazértis.
Ebből fakadóan próbáltam határozottan kiállni a napriend alkalmazása és betartása mellett, ami kis híján a teljes őrületbe vezetett. Rutintalan anyaként ugyanis elfelejtettem egy aprócska tényezőt: egyetlen szakkönyv, cikk, baráti jótanács sem tudja azt, hogy a gyerekemnek mi a jó. Kellett jó egy év, mire felfogtam és elfogadtam, hogy itt bizony tényleg napról napra változik minden, úgyhogy hiába akarom percre pontosan tartani a játékidőt, ha a lányomnak akkor épp alvásra van szüksége, akkor aludni fog, akárhányszor és akármilyen hangokkal kísérve tologatom az orra előtt a kisvonatot.
Hetekig igyekeztem száműzni a tévét az életünkből, nehogy nemkívánatos hatások érjék a gyereket. Az apuka külföldi munkája miatt viszont szinte mindig kettesben voltunk a gyerekkel, a hosszú téli esték nyomasztó csöndje egy idő után elviselhetetlen szorongással borult rám. Hiába a kellemes zene, volt az egésznek valami olyan gyomorszorító, hogy még visszagondolni is rossz rá. Úgyhogy egy idő után viharverten, legyőzötten kapcsoltam be a tévét, hogy túléljek a Jóbarátokkal és a Konyhafőnökkel. A gyerek se úszta meg, a Baby TV mellett felfedeztem cuki gyerekdalokat, amik az esti fürdetések és rutin alatt a legnagyobb segítségemmé váltak, egyben lelkiismeretem legnagyobb furdalóivá is. Az évek múlásával lassan túlléptem az ügyön, habár időnként még most is kiakadok a hosszas tévéórák miatt.
Az olyan apróságok, mint a soha nem fogunk a kanapén kajálni, mindig tápláló, adalékanyagmentes, teljes értékű és saját készítésű étel kerül az asztalra, már tényleg szót se érdemelnek. Habár a hozzátáplálást szigorúan bio alapanyagokból, saját készítésű pürékkel csináltuk végig, egy ideje úgy vagyok vele, hogy az éhes gyerek egyrészt mindent megeszik, másrészt senkinek nem lesz belőle baja, ha a halrudacska és a majonézes kukorica kombó hetente egyszer rendszeresen része a menünek. Ő szereti, nekem leveszi a főzés gondját a vállamról, ő jóllakott, én meg nyugodt vagyok, win-win.
A levegőzést egy húzósabb szombaton ma már megússzuk annyival, hogy kiültetem a nyitott teraszajtó elé, hadd fújja át a kellemes őszi szél, amíg én takarítok. Van persze, hogy az udvaron tölti az időt, de magunk közt szólva, megértem, hogy egyedül nem találja annyira szórakoztatónak a hintázást, csúszdázást, jó lenne ilyen esetekre játszópajtást bérelni, hiszen nem hívhatjuk át minden egyes takarítás idejére a barátait.
Lényeg, hogy hat év után tudok már mérlegelni: mi fontos, mi kevésbé az. Kettőnk nyugalma vezeti az első felsorolást, ahogy az megvan, jöhet minden más. A nem létező, vagy hamis, mások vagy saját magam által támasztott elvárásoknak való megfelelés kényszere pedig a lista aljára került. Vagyis inkább az elveimmel együtt jó messzire repült innen.
Legutóbbi bejegyzések