Közzétéve: 2019.09.18. | Kőváry Anett
Azt mondta ma nekem valaki, hogy milyen szerencsés vagyok, mert szabadon élek, és azt csinálom, amit szeretek. Mondtam neki, hogy szó sincs erről, egyszerűen csak rengeteget dolgozom.
Magamon, az életemen. Szerencse ahhoz kell, hogy parkolóhelyet találjak a belvárosban színházi napok estéjén. Hogy elkapjam a zöldhullámot, amikor késésben vagyok. A négylevelű lóheréhez, hogy az Unóban hozzám kerüljön az egyik 4+-os kártya. Hogy ne legyen trafipax, mikor a haldokló anyámhoz rohanok a kórházba. Hogy az én sorszámom legyen a következő a bankban. Ilyen esetekben szerencsés vagyok. Az életemet viszont én alakítom.
Találkoztam ma egy fantasztikus nővel, egy taxisofőrrel. Judit felnevelt három gyereket, most várják a második unokáját, miközben tavaly, 32 év házasság után elvált, mert boldogtalan volt. Mert nem akart többé pszichterror áldozata lenni, mert nem akart egy olyan ember mellett élni tovább, aki bántotta és nem becsülte meg. Úgy döntött, elválik, mert úgy érezte, joga van a nyugodt élethez. És most boldog. Nem bántja senki, nem számoltatja el senki, nem szorong senki miatt. Szerencsés? Inkább dolgos és erős.
Van erről egy motivációs izé is, mikor azt mondják, de jó neked, milyen szerencsés vagy, és ott arra az a válasz, hogy el sem tudod képzelni, mennyit imádkozom. Valahogy így gondolom én is. A szerencsésnek lenni valahogy kiábrándítóan megúszós. Szerencsésnek lenni nekem egyet jelent az ülni és várnival, hogy a körülmények a kedvem szerint alakuljanak. Hogy például ne legyen trafipax, viszont váltson zöldre a lámpa, amikor nekem úgy jó. A szerencse nem érdem, az egyszerűen csak szerencse.
Szabadnak lenni, és azt csinálni, amit szeretek, nem szerencse kérdése. Az munka, önismeret, bátorság és mindenek előtt őszinteség. Ha Judit nem meri őszintén bevallani magának, hogy boldogtalan, ha nem látja meg, hogy a kapcsolata egy kalap szart se ér, ha kitartóan, következetesen és hitelesen hazudja magának, hogy márpedig ez jó, akkor nem születik meg benne az elhatározás, az igény a változtatásra. Amint viszont ez megfogalmazódott benne, kellett hozzá önismeret, hogy tudja magáról: mikor kell lépnie. És a lépéshez kellett a bátorság. De szerencse semmiképp.
Lehet finomkodni egymással, lehet folyamatosan a másikat okolni a saját nyomorunkért, de amíg csak nyafogunk a saját korlátaink között ahelyett, hogy őszintén látnánk, mivel is van bajunk, addig nem fog történni semmi. Az nem úgy van, hogy majd a szerencse megoldja. És nem is úgy, hogy önámítva legyintünk azzal, hogy a másiknak könnyű. Lehet egy 4, 18, 32 éve tartó házasságra is azt mondani, hát, végül is, jó ez így, miközben esténként titokban egy teljesen más életről álmodozva fordítunk hátat a férjünknek. Lehet egy gyűlölt munkahelyre azt mondani, hát, végül is, jól fizet, miközben titokban irigykedve figyeljük azt, aki azt csinálja, amit szeret. Lehet önhazugságban, szenvedésben, nyafogva, a szerencsére várva leélni egy életet.
Vagy meg lehet mozdulni, és gyomorideget, szorongást, lábremegést leküzdve elindulni arra, amit divatosan saját útnak szoktak hívni. Megtanulni dolgokat, amiket addig nem tudtunk. Megtanulni nemet mondani. Megtanulni hibákat belátni. Megtanulni hallgatni és jókor megszólalni. Megtanulni nem pánikba esni. Megtanulni figyelni és tanulságot levonni. Megtanulni magunkért kiállni.
És habár nehéz lesz eleinte, vagy még talán később is, de szabadon élni, őszintén, tisztán, megalkuvás nélkül – ez az, ami kívülről szerencsének látszik.
Belülről viszont úgy hívják: fejlődés.
Legutóbbi bejegyzések