Amikor üres marad a kiságy

Szinte egyszerre ébredünk a lányommal a hidegfrontot hozó szél robajára. Mindenféle tapintat nélkül rontott be a leengedett redőny résein az éjszakai lehűlés, olyan hangosan rohant át a szobán, hogy esélyünk sem volt átaludni érkezését. Tudom, mennyire retteg a vihartól, automatikusan keresem a sötét ágyban, amilyen szorosan csak tudom, magamhoz szorítom, ő pedig szinte eggyé válik velem, úgy simul hozzám. Bármennyire is szeretnék, nem tudok másra gondolni, csak arra a késő esti posztra, aminél szomorúbbat nagyon régen láttam. És arra az üres kiságyra.

Régvolt kedves kolléga mécsesről készült fotót osztott meg, nem túl hosszú beszámolóval. Szerelmével annyira várt kisbabájuk halva született, vagy születése után nem sokkal meghalt. Nem akarom, mégis elképzelem azt a szívszakító fájdalmat, amit érezhetnek 37 hétnyi várakozás, izgatottság és tervezgetés után az üres kiságy mellett.

Akaratlanul is szorosabban húzom magamhoz a lányomat, még szerencse, hogy tovább tombol a szél, így nem hallatszik fájdalmas sóhajom. Elveszíteni egy kisbabát, aki nem is élt talán; öröm, megkönnyebbülés és ismerkedés helyett ólomnehéz gyásszal zárni egy terhességet, nem beleőrülni a veszteségbe, újra megtalálni majd az élet mindenképp megváltozott ritmusát, édes istenem, adj nekik erőt és hitet hozzá. 

A hálószoba sötétjében kétségbeesetten kiutat kereső szél nemcsak a levegőt, de a gondolataimat is felfrissíti. Úgy jár az agyam, mintha csak a kora délutáni kávém után folytatnám a munkát: frissen és katonás rendben jönnek egymás után az eszmélések.

Hogy nem lehet elég hálásnak lenni azért, hogy nálunk mindössze két perc volt csak a dráma. Két perc. Két, a szülőágyon véget nem érőnek tűnő perc. Két perc, 120 másodperc, ami alatt kétségbeesés, tehetetlenség, kimerültség, rettegés, hit, bizalom és akarás valahogy egyszerre töltötte ki meggyötört testemben lakó lelkemet. Két perc. A szél segít felismernem, milyen szerencsés vagyok, hogy nekem csak két perc volt a tragédia. Két perc volt csak, amíg a lányom bizonytalankodott. Két percet kért még, hogy átgondolja, jön-e. Milyen szerencsés vagyok, hogy úgy döntött, igen. Az a két perc viszont pokol volt, a legijesztőbb mélység, amit anya átélhet. Születése után két percig nem lélegzett a gyerekem, de két gyilkosan hosszú perc után végre hallhattam a hangját. A nyárvégi szél tombolása ellenére is hallom azt az édes sírást, ami egész életemre megtanított hálásnak lenni. 

Habár ott a megtanult lecke, néha elfelejtem. Ilyenkor jön valaki más tragédiája, és újra visszaránt a valóságba. Eszembe juttatja, hogy mennyire nem gond egy félig megevett vacsora, egy rosszul sikerült főzelék, egy csokifagyival összecsöpögtetett ruhácska, hogy milyen távol van a drámától egy késve elindulás, egy otthon hagyott bármi, hogy sírni egy újabb bamba férfi teszetoszasága miatt milyen távol van egy üresen maradt kiságy szomorúságától.

Hogy a baj nem egy rosszul sikerült cikk, egy visszautasított munka vagy egy baráti veszekedés, nem is az önmagunkra ébredéssel, a fejlődésünkkel járó elkerülhetetlen családi viszályok, a baj az, ha a szülőszobáról hazaérve mécsest kell gyújtania annak, aki csak majdnem lett apa.

Hogy a szerelmi bánat, az útkeresés, a bizonytalanság, a szorongás, a súlyproblémák, a Suzuki Swift vonóhorga a kocsim elejében, a véget érő nyári szabadság, a kihagyott versenyhétvége, a meggondolatlanul elküldött üzenet, a megint a rosszkor, rossz ember, a kusza jövőkép, a saját ingatlan esélytelensége, a barátnőm munkahelyváltása, a másik barátnőm csapnivaló párkapcsolata, a visszautasított autóhitel, az iPhone repedt kijelzője, a csődbe ment vállalkozás, a kihízott farmer, az irreálisan magas téli rezsi, a kerékbilincs, a szakítás, a felesleges kibékülés, a kirúgás, az országváltás, a mandulagyulladás, a visszautasítás, nem, ez mind nem tragédia, nem is baj, de még a probléma fogalmától is messze van. Állomások, jelek, figyelmeztetések talán, hogy nem jó az irány.

Minden élet elmúlása hordoz tanulságot, elindít változásokat, de egy meg sem, vagy alig megszületett kicsi lélek távozása úgy kavarja fel a lelket, ahogy a lehűlést hozó szél a hálószoba fülledt levegőjét. 

Csak az üres kiságyra tudok gondolni, miközben betakarom a lányomat, nehogy az éjszaka első felében megizzadt pici teste megfázzon hajnalra.

Hálás vagyok, hogy nekünk csak két percig volt üres a kiságy.

SZKD emlékére.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s