Így lesz megfelelési kényszertől szorongó a gyerek

Vajon mekkora gondban van az az anyuka, aki abban méri a saját gyereke jóságát, hogy hány szülinapi bulira hívják meg? A gyerek vagy az anya van nagyobb bajban? 

Megfelelési kényszerem van. Régről hozom, mint mindenki, gyerekkoromból. Belenőttem abba, hogy csak akkor vagyok jó, ha nincs velem probléma, és ha probléma van velem, akkor nem vagyok jó. Ha nem vagyok jó, nem vagyok szerethető, tehát csak akkor vagyok jó és szerethető, ha nincs velem probléma. Évtizedeken át éltem abban a hitben, hogy mindig kell tennem valamit azért, hogy jó és szerethető legyek. Hogy a szeretetért meg kell küzdeni, bizonyítani kell, megfelelni érte. Hosszú évek kemény terápiás munkájával rengeteget javult az állapotom: mások elvárásai már nem érdekelnek, de a sajátjaimat saját magammal szemben képtelen vagyok elengedni. 

Szigorú és szemétláda vagyok magammal. Időnként sikerül már elcsípni, mikor a zsarnok, ego-vezérelte Anett passzív agresszívan kezdi basztatni a kicsi Anettet, de a minta régről hozott és nagyon erős ahhoz, hogy gyorsan le lehessen rombolni. Úgyhogy még csak ritkán sikerül észrevennem, amikor sanyargatom, büntetem, megalázom, elítélem, szóval amikor bántom magam. 

Azt viszont már kiválóan észreveszem, amikor a gyerekemmel kezdek hasonlóan viselkedni, ott villámgyorsan be tudom húzni a kéziféket. És jó érzékkel veszem észre azt is, ha valaki megfelelési kényszerét kivetíti a saját gyerekére. Nem igazán találtam még meg a különböző anyacsoportokban azt a leküzdhetetlen vonzalmat, ami miatt egymás után csatlakoznék az ilyen közösségekhez, de a napokban belebotlottam egy olyan posztba, amin egyszerűen képtelen vagyok túllépni. A gondos és büszke édesanya abban kér segítséget, hogyan tudná lélekben erősíteni az öt és fél éves, tündéri gyerekét, aki az anyuka szerint minden anya álma (ezt kétszer is leírja a posztban, nehogy elfelejtsük). A gyerek egyébként tényleg mintadarab, nem szól, azonnal ugrik anyának, kedves, békés, és – ami az anyuka szerint igazán fontos, hogy – a 24 fős oviscsoportból 21 szülinapi bulira meghívták. Szóval minden oké a gyerkőccel, de új helyzetben nem tud viselkedni, nem áll szóba ismeretlenekkel, legszívesebben a föld alá bújna. 

És akkor azt mondja az anyuka, hogy adjanak neki tippet, hogyan lehet a gyereket lélekben megerősíteni, segíteni, és persze neki elképzelése sincs, mi okozza ezt a blokkot benne. 

Sokszor megkapom ismerőseimtől, milyen jó, hogy nem akarok észt osztani az írásaimmal, hanem utat mutatok, felhívom a figyelmet egy-egy problémára, és mindezek mellett hangosan kampányolok a döntés és a választás szabadsága mellett. Most azonban kérdeztek – hiszen az anyuka más anyák tanácsát kérte -, úgyhogy észt fogok osztani. 

Nem vagyok pszichológus, de nagyon sokat foglalkozom lélekfejlődéssel, a saját bőrömön tapasztaltam és tapasztalok meg összefüggéseket, igyekszem a gyerekménl is hasznosítani az összes, empirikus úton szerzett tudásomat. A leghangosabban fogom követelni, hogy a szülőnek igenis kötelessége ép elméjű és pszichéjű gyereket nevelnie, függetlenül annak minden más tulajdonságától.

Hogy miért fontos ez? Mert az én gyerekem mások gyerekeivel kerül majd mindenféle kapcsolatokba, mások gyerekivel barátkozik, mások szerelme, osztálytársa, lakótársa, utastársa, főnöke, beosztottja, felesége, segítője, ellenlábása lesz. Mások ép elméje és ép pszichéje nagyban kihat majd az én gyerekem sorsára, érzem is ennek felelősségét, ezért is próbálok minden erőmmel én is ép elméjű és ép pszichéjű gyereket nevelni a sajátomból. 

Meg persze azért is, hogy a körülményekhez képest elégedett, a problémákkal könnyedén megbirkózó, legkevésbé sem szorongó, életképes és életvidám felnőtt legyen beőle.

Szóval ezért tud eldurranni az agyam, amikor azt látom, hogy valaki abban méri, sőt, hogy valaki egyáltalán méri (!) a saját gyereke értékét, hogy azt hány szülinapi bulira hívják meg. Meg abban, hogy mennyire szófogadó és mennyire lehet csicskáztatni, aztán meg kétségbeesve kilincsel segítségért, amikor csóri gyerek a szorongó környezetből menekülőutat keresve mer ellenállni, és pont úgy nem áll szóba idegenekkel, ahogy mondjuk egy egészséges pszichéjű gyereknek nem kellene állandóan ugrania, amikor az anyja füttyent. Persze, messze még a kamaszkor, nem is a klasszikus lázadás korai megjelenését támogatom, hanem a jó és rossz, a szófogadás és a megtagadás, a jóság és a rosszaság, a kedvesség és az utálatosság, a békésség és a békétlenség egyensúlyát – aminek igen, még egy gyerekben is meg kell lennie. 

A bántalmazás nem ott kezdődik, hogy minden egyes nap pépesre verem a gyerekemet. A bántalmazás a mérgező szülőséggel, az elvárásokkal, a torz értékítélettel, a passzív agresszióval, a talán alig észrevehető, mégis mindig jelen lévő lelki terrorral és a finom, gyöngédségnek álcázott érzelmi zsarolással kezdődik.

Elég rendszeresen elejteni olyan mondatokat, hogy “akkor vagyok igazán boldog, ha segítesz nekem”, “anya nagyon büszke rád, amiért ilyen sokan szeretnek”, “nagyon fáj, ha nem csinálod meg, amit mondok”, “nagyon szomorú vagyok, amiért most dühöngsz”. Ártatlannak tűnő, mégis pengeéles mondatok. Beletáplálják a gyerekbe, hogy ő csak akkor jó, ha nincs vele probléma, és csak akkor szerethető, ha jó.  És hogy csak akkor jó, szerethető, ha tökéletes. 

Az ilyen gyerekből szorongó, megfelelési kényszeres, gátlásokkal teli felnőtt lesz, még akkor is, ha anya csak puszta szeretetből és gondoskodásból sujkolta belé a lelki megnyomorításra képes mondatokat. Mert igenis, az a gyerek, amelyik azt érzi, hogy neki mindig segítenie kell, hogy mindig jónak, békésnek, szófogadónak, csöndesnek, népszerűnek (!), kedvesnek kell lennie, ha egyáltalán mindig azt érzi, hogy neki mindig kell valamilyennek lennie, hogy mindegy a közeg, mert az elvárás állandó, abból a gyerekből soha, vagy csak kőkemény terápiás munka árán lesz szorongásmentesen élő, szárnyaló, szabad felnőtt. Az ilyen gyerekek sosem tapasztalják meg, milyen valódinak lenni, hiszen legszorosabb környezetük az, amelyik nem hagyja nekik, hogy igaziak legyenek árnyékvilágukkal együtt. 

Viszont, ha valaki nem tudja, nem meri, nem akarja megismerni saját sötét oldalát, az nem tud egyensúlyban létező gyereket nevelni.

Szóval a kedves anyukának a válasz arra, hogy hogyan lehet a gyereket lélekben megerősíteni, segíteni, a válasz nagyon egyszerű: hagyni kell önmagának lenni minden olyan tulajdonságával együtt, ami a szülőnek talán kényelmetlen. És nem, nem öntörvényű kis seggfejet kell belőle nevelni, az megint más, hanem a személyiségét figyelembe véve lenne ajánlatos irányt és határt is mutatni neki. Ez lenne valahol a szülőség lényege.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s