Sajnos néha meg kell büntetni

Anyaságom egyik legnehezebb terhe – a folyamatos, nem enyhülő lelkiismeret-furdalás és aggodalom mellett – a következetesség, vagy legalább az arra törekvés megtartása. Sokszor szívesebben mennék a könnyebb ellenállás felé, mert sajnálom a gyereket, mert nehéz szigorúnak lenni vele, és mert ugye a könnyebb ellenállás könnyebb, de tudom, hogy hosszabb távon mindkettőnk dolgát megkönnyítem, ha kemény vagyok és megbüntetem. Mert hiszem, hogy a büntetés adja meg egy egészséges felnőtt értékrend kereteit. 

Egy szavam nem lehet, szófogadó, együttműködő, mégsem szobanövény gyereket kaptam a mindenségtől. Nincs vele sok gondom, áh, igazából semmi gondom nincs vele, leszámítva a szokásos szülő-gyerek feszültségeket: hogy időnként nagyon sok tud lenni, máskor meg piszkosul kevés. Az időszakos egyensúly-borulástól eltekintve nyugodtak a mindennapjaink, nem hisztizik, nem erőszakoskodik, meggyőzően érvel, ha akar valamit, elfogadja azt is, amit én mondok, tényleg kivételesen szerencsés vagyok, hogy ilyen fantasztikus gyerek anyukája lehetek. Időnként mégis szükség van kisebb-nagyobb büntetésekre, amiket rendszerint jutalommegvonás formájában alkalmazok, de akkor is úgy, hogy megszakad benne a szívem.

A legnagyobb gondjaink a fókuszálással vannak. Mondják, életkori sajátosság, meg egyébként is teljesen természetes, hogy élete legnagyobb részét álmodozással tölti a gyerekem, mégis a legtöbb, általában reggeli vitánk abból fakad, hogy nem figyel eléggé. Lejjebb vettem már az elvárásaimból, még így is adok azért bőven teret neki ahhoz, hogy megtanulja: vannak dolgok, amikért ő felel. Ezek elmulasztásáért eleinte csak mérsékelt vagy fokozott hangerejű ejnyebejnye járt, eljött azonban az idő, amikor nem megy máshogy, csak – nem túl szigorú – büntetéssel. 

Tudom, hogy könnyebb lenne már másnap kifarolni a tévé- vagy édességmegvonásból, hogy könnyebb lenne mégis odaadni a kedvenc játékát, de azt is tudom, hogy mindez idővel a szülői tekintély teljes köddé válásához vezetne.

Nem akarom, hogy kis- és nagykamasz korában kétségbeesetten keressem majd a megoldást, nem akarom, hogy eszköz nélkül maradva kelljen aránytalanul nagy büntetést alkalmaznom, nem akarom soha megpofozni, hideg zuhany alá dugni, kizárni a házból, vagy a cuccát összepakolva világgá küldeni.

Azt akarom, hogy hamar megtanulja, mi az ok és mi az okozat, hogy tisztában legyen a következmény szó jelentésével, hogy megtapasztalja, minden döntése generál valamilyen történést. Szeretném, ha felnőttként is végiggondolná majd, mi mit eredményezhet, szeretném, ha tisztelné mások határait, és ha másoktól is elvárná majd a saját határai tiszteletét. 

Bármennyire is liberális elvűnek tartom magam, nem hiszek a gazdátlanul, össze-vissza növegető vadhajtásokban. Másokat fojtó módon elburjánzhat úgy, hogy a végén saját magától veszi el az életerőt. Nem hiszek a féktelen szabadelvűségben, a keretek és határok kijelölésében hiszek, a szabályokban, melyek utat mutatnak a könnyebb életnek.

Sajnálattal vegyes dühvel nézek azokra a gyerekekre, akiknek mindent szabad, ahogy azokra is, akiknek semmit sem. Nem akarom, hogy a gyerekemet később olyan felnőttekkel sodorja össze az élet, akik már most következmények nélkül mindent megtehetnek, akik már most felsőbbrendűbbnek tartják magukat más gyerekeknél, akik szabadon törhetnek-zúzhatnak, mert az akaratgyenge szüleik képtelenek a nevelésre. Nem akarom, hogy felnőttként az ilyen kis zsarnokok bántsák majd a lányomat. Azt sem akarom, hogy olyan felnőttek közé kerüljön, akik a gyerekkori elfojtásaikat mások iránti agresszióban szabadítják fel. De valójában mindegy is, én mit akarok, hiszen úgyis azzal találkozik majd a gyerekem, akivel dolga, feladata van. 

Amit én tehetek, hogy megtanítom rá: mindig gondoljon a következményekre, vizsgálja meg, hogy az adott helyzetre hány megoldás létezik, és tanulja meg elviselni az esetleges rossz döntéséből eredő büntetést. Odafigyelek rá, hogy mindezek közben nehogy azt gondolja, a büntetés egyenlő a szeretetem megszűnésével. Érzékeny mesgye ez, hiszen a szeretetből büntetés könnyen kaphat egy egészen más, ijesztő értelmezést is, ami által a gyerek hamar validálhat vele kapcsolatos visszaélést, ha valaki egyszerűen csak rásüti: szeretetből teszi. 

Mégis több értelmét és hasznát látom annak, hogy energiát fektessek ilyen kényes helyzetek megoldásába, a megfelelő arányú büntetés alkalmazásával. Szeretném, ha a büntetést mindig kísérné magyarázat, ha tudná, az adott szituációból mit kell megtanulnia, ha tudná, hogy mit csinált rosszul, hogy mi az, amit legközelebb másképp kell csinálnia. Természetesen soha, ismétlem: soha! nem kerülhet elő a sodrófa, a nadrágszíj, a papucs, még csak fenyegetés szintjén sem, még csak sarokba állításról, büntetőszékről, gondolkodófotelről sem lehet szó.

A büntetés soha nem lehet megszégyenítés, a büntetés soha nem lehet testi fenyítés, semmilyen passzív-agresszív bántalmazás, a büntetés – ahogy fentebb már írtam – az én olvasatomban csak és kizárólag jutalommegvonás lehet. Mert a félelem nem lehet hatékony visszatartó erő, a félelemkeltés csak szorongást szül, de következetes gondolkodást és cselekvést nem. Viszont az, ha tudja: van mit veszítenie, sokkal célravezetőbb lehet. A következetesen alkalmazott, pontosan eltalált mértékű büntetést már csak azért is érdemes lehet bevetni, hogy ne öntörvényű, seggfej kis akarnokokat adjunk a jövőnek – és egymás gyerekeinek.

One Comment

  1. zsálya

    A büntetés alkalmazása sajnos nem etikus, és hosszú távon nem is eredményes (sem pedagógialiag, pláne nem pszichésen). Az persze fontos, hogy a szülő kereteket szabjon, határokat állítson. És fontos, hogy a gyerek megtapasztalja a tetteinek a következményét…de ez akkor az “igazi”, ha az egy valódi, természetes következmény. Pl ha nem készül el időben reggel, akkor el fogunk késni a suliból. Ha nem szedi össze a földről a cuccait, akkor majd ellepik a pókok (szerintem erre finoman felhívni a figyelmet tök okés :), pláne, hogy akkor nem tudok arra kanyarodni a porszívóval. ha nem teszi be a szennyesbe a cuccait, akkor nem fog a mosógépbe se kerülni, és akkor esetleg majd büdi ruhába kell pl suliba mennie. Ha nem írja meg a házit, akkor majd a tanerővel ezt ő lemeccseli. Ha nem pakol be a táskájába, akkor majd nem lesz ott nála a valami (és legközelebb tuti jobban odafigyel erre). És persze lehet segíteni, rákérdezni, figyelmeztetni vagy valamivel korábban felkelteni…Mert valójában mindennek, amit valahogy kéne csinálni, azt nem véletlenül kéne úgy csinálni, hanem valóban azért, mert valamilyen valós negatív következménye lesz ellenkező esetben. nem kell ehhez külső mesterséges bünti, sokkal jobb, ha hagyjuk megtapasztalni a dolgok valós természetét.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s