Sajnos néha meg kell büntetni

Anyaságom egyik legnehezebb terhe – a folyamatos, nem enyhülő lelkiismeret-furdalás és aggodalom mellett – a következetesség, vagy legalább az arra törekvés megtartása. Sokszor szívesebben mennék a könnyebb ellenállás felé, mert sajnálom a gyereket, mert nehéz szigorúnak lenni vele, és mert ugye a könnyebb ellenállás könnyebb, de tudom, hogy hosszabb távon mindkettőnk dolgát megkönnyítem, ha kemény vagyok és megbüntetem. Mert hiszem, hogy a büntetés adja meg egy egészséges felnőtt értékrend kereteit. 

Egy szavam nem lehet, szófogadó, együttműködő, mégsem szobanövény gyereket kaptam a mindenségtől. Nincs vele sok gondom, áh, igazából semmi gondom nincs vele, leszámítva a szokásos szülő-gyerek feszültségeket: hogy időnként nagyon sok tud lenni, máskor meg piszkosul kevés. Az időszakos egyensúly-borulástól eltekintve nyugodtak a mindennapjaink, nem hisztizik, nem erőszakoskodik, meggyőzően érvel, ha akar valamit, elfogadja azt is, amit én mondok, tényleg kivételesen szerencsés vagyok, hogy ilyen fantasztikus gyerek anyukája lehetek. Időnként mégis szükség van kisebb-nagyobb büntetésekre, amiket rendszerint jutalommegvonás formájában alkalmazok, de akkor is úgy, hogy megszakad benne a szívem.

A legnagyobb gondjaink a fókuszálással vannak. Mondják, életkori sajátosság, meg egyébként is teljesen természetes, hogy élete legnagyobb részét álmodozással tölti a gyerekem, mégis a legtöbb, általában reggeli vitánk abból fakad, hogy nem figyel eléggé. Lejjebb vettem már az elvárásaimból, még így is adok azért bőven teret neki ahhoz, hogy megtanulja: vannak dolgok, amikért ő felel. Ezek elmulasztásáért eleinte csak mérsékelt vagy fokozott hangerejű ejnyebejnye járt, eljött azonban az idő, amikor nem megy máshogy, csak – nem túl szigorú – büntetéssel. 

Tudom, hogy könnyebb lenne már másnap kifarolni a tévé- vagy édességmegvonásból, hogy könnyebb lenne mégis odaadni a kedvenc játékát, de azt is tudom, hogy mindez idővel a szülői tekintély teljes köddé válásához vezetne.

Nem akarom, hogy kis- és nagykamasz korában kétségbeesetten keressem majd a megoldást, nem akarom, hogy eszköz nélkül maradva kelljen aránytalanul nagy büntetést alkalmaznom, nem akarom soha megpofozni, hideg zuhany alá dugni, kizárni a házból, vagy a cuccát összepakolva világgá küldeni.

Azt akarom, hogy hamar megtanulja, mi az ok és mi az okozat, hogy tisztában legyen a következmény szó jelentésével, hogy megtapasztalja, minden döntése generál valamilyen történést. Szeretném, ha felnőttként is végiggondolná majd, mi mit eredményezhet, szeretném, ha tisztelné mások határait, és ha másoktól is elvárná majd a saját határai tiszteletét. 

Bármennyire is liberális elvűnek tartom magam, nem hiszek a gazdátlanul, össze-vissza növegető vadhajtásokban. Másokat fojtó módon elburjánzhat úgy, hogy a végén saját magától veszi el az életerőt. Nem hiszek a féktelen szabadelvűségben, a keretek és határok kijelölésében hiszek, a szabályokban, melyek utat mutatnak a könnyebb életnek.

Sajnálattal vegyes dühvel nézek azokra a gyerekekre, akiknek mindent szabad, ahogy azokra is, akiknek semmit sem. Nem akarom, hogy a gyerekemet később olyan felnőttekkel sodorja össze az élet, akik már most következmények nélkül mindent megtehetnek, akik már most felsőbbrendűbbnek tartják magukat más gyerekeknél, akik szabadon törhetnek-zúzhatnak, mert az akaratgyenge szüleik képtelenek a nevelésre. Nem akarom, hogy felnőttként az ilyen kis zsarnokok bántsák majd a lányomat. Azt sem akarom, hogy olyan felnőttek közé kerüljön, akik a gyerekkori elfojtásaikat mások iránti agresszióban szabadítják fel. De valójában mindegy is, én mit akarok, hiszen úgyis azzal találkozik majd a gyerekem, akivel dolga, feladata van. 

Amit én tehetek, hogy megtanítom rá: mindig gondoljon a következményekre, vizsgálja meg, hogy az adott helyzetre hány megoldás létezik, és tanulja meg elviselni az esetleges rossz döntéséből eredő büntetést. Odafigyelek rá, hogy mindezek közben nehogy azt gondolja, a büntetés egyenlő a szeretetem megszűnésével. Érzékeny mesgye ez, hiszen a szeretetből büntetés könnyen kaphat egy egészen más, ijesztő értelmezést is, ami által a gyerek hamar validálhat vele kapcsolatos visszaélést, ha valaki egyszerűen csak rásüti: szeretetből teszi. 

Mégis több értelmét és hasznát látom annak, hogy energiát fektessek ilyen kényes helyzetek megoldásába, a megfelelő arányú büntetés alkalmazásával. Szeretném, ha a büntetést mindig kísérné magyarázat, ha tudná, az adott szituációból mit kell megtanulnia, ha tudná, hogy mit csinált rosszul, hogy mi az, amit legközelebb másképp kell csinálnia. Természetesen soha, ismétlem: soha! nem kerülhet elő a sodrófa, a nadrágszíj, a papucs, még csak fenyegetés szintjén sem, még csak sarokba állításról, büntetőszékről, gondolkodófotelről sem lehet szó.

A büntetés soha nem lehet megszégyenítés, a büntetés soha nem lehet testi fenyítés, semmilyen passzív-agresszív bántalmazás, a büntetés – ahogy fentebb már írtam – az én olvasatomban csak és kizárólag jutalommegvonás lehet. Mert a félelem nem lehet hatékony visszatartó erő, a félelemkeltés csak szorongást szül, de következetes gondolkodást és cselekvést nem. Viszont az, ha tudja: van mit veszítenie, sokkal célravezetőbb lehet. A következetesen alkalmazott, pontosan eltalált mértékű büntetést már csak azért is érdemes lehet bevetni, hogy ne öntörvényű, seggfej kis akarnokokat adjunk a jövőnek – és egymás gyerekeinek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s