Miért nem készítenek fel az anyaságra?

Sok kedves régi ismerősöm posztolt az elmúlt hetekben terhesfotót magáról. Az örömmel együtt automatikusan átfut az agyamon a mondat, hogy édes istenem, fogalmad sincs, mi vár rád. Saját tapasztalatból tudom, hogy az anyasággal járó megváltozott életet sem elmesélni, sem elképzelni nem lehet, ebből kifolyólag felkészülni sem lehet rá. De talán mégis kevesebb önmagában bizonytalan anya születne a picikkel együtt, talán kevesebb lenne a szülési utáni depresszió is, ha lenne valamilyen komoly, a pszichés és érzelmi változásokról szóló kurzus. 

Nem, nem a kötelező anyatájékoztatóra gondolok, amikor a kórházban elmondják, hogy hason vagy hanyatt aludjon-e a gyerek, nem is a kötelező, legtöbb helyen összecsapott védőnői látogatásokra – nekem kivételes szerencsém volt a mi drága védőnéninkkel, aki különös lelkiismeretességgel és türelemmel segített a szülés előtt és után is, puszi innen is, Márta! -, nem is a kövér, helyenként arrogáns, könyvek garmadájára. Nem. Egészen másra gondolok. Egy olyan tájékoztatóra, valami olyan beszélgetésre, ahol mindenféle szituációba keveredett anyukák mondják el, nekik hogyan változott meg az életük. 

Állítólag vannak olyan szerencsések, akiket egyáltalán nem vágott falhoz az anyává válás: kiteljesedve, boldog arcpírrel élvezték az újszülöttség, a kisbabaság minden percét, ahogy a totyogós időszakot is. Nem vitatom, biztosan vannak ilyenek, nem találkoztam a világ összes anyukájával, kockázatos lenne kijelenteni, hogy márpedig ez nem igaz. Szóval bizonyára nemcsak legenda az ő történetük, de milyen jó lenne, ha egy-egy ilyen ritka madár beszámolna tapasztalatairól, arról, hogy neki mitől ment és megy az ügy gördülékenyen, hogyan nem került az őrület határára, és hogyan nem vált bezzeganyává sem. 

A többség azonban sajnos nem ebbe a csoportba tartozik. Ezt már mondhatom tapasztalatból, nem kell hozzá agykoponyának lenni, elég elolvasni az írásaimhoz érkező kommenteket: elfáradt, kimerült, önmagukban sokszor bizonytalankodó, maximalista anyukák vagyunk, kisebb-nagyobb gyerekekkel, időnként kisebb-nagyobb sikerekkel, de mindezek mellett hatalmas és őszinte belátással: istenem, mennyire máshogy csinálnám, ha újrakezdeném. Mindezt miért? Mert már van tapasztalat. Tudjuk már, hogy mondjuk mennyire felesleges volt heteken át aggódni a gyerek evése miatt, nem halt éhen, hiszen – bármilyen hihetetlen is – néhány hónaposan okosabb volt nálunk, nálunk, akiknek a gondjaira bízta magát. Okosabb volt, mert csakis az ösztöneire hallgatott: akkor és annyit evett, amikor és amennyire szüksége volt. 

De mi nem halljuk az ösztöneinket. Elnyomja az óriási zaj, ami körülvesz minket. A bennünk élő anyát szinte elnémítja a szakkönyvek, az internetes okosságok robaja. A tonnaszám ömlő információból nemhogy nem tudjuk kiválogatni a számunkra hasznosat, de úgy összezavarjuk saját magunkat, hogy esélyt sem adunk saját intuíciónknak felszínre törni. Napestig forgatjuk a tabletet, az okostelefont, bújjuk a különböző Facebook-csoportokat megoldás után kutatva, miközben egyetlen feladatunk lenne csak: félelem nélkül csöndben maradni, igazi csöndben, hogy meghalljuk, mit súg a legmélyebb bennsőnk. 

Persze, hogy szinte elhal ez a képességünk, csupán egy generációváltással hatalmasat változott a világ: még az én anyám is csak pár saroknyira telepedett le a szüleitől, nagyanyáméknál tényleg a második otthonunk volt, nem volt kérdés, hova megy a gyerek keddenként iskola után, ha az anyja-apja sokáig dolgozott. Nagyi – és most nemcsak az enyémre, hanem általánosságban a nagyikra gondolok -, szóval nagyi nagyon sokat levett anya válláról, főzögetett, a kertet gondozta, bármikor vigyázott ránk, elvitt magával dolgozni, hogy szórakoztasson.

Hogy a praktikus dolgok mellett vajon a gyereknevelésről is szó esett-e, nem tudom, de feltételezem, annak idején nem volt túllihegve a dolog. Megdicsértek, ha jók voltunk, megszidtak, ha nem; szerettek, ha jól viselkedtünk, nem szerettek, ha nem. Ez mondjuk pont az az elv, ami meggyőződésem szerint a legtöbb velem egykorú fiatal felnőtt lelki problémáját okozza, de a küzdelem az árnyékoldalunk elfogadásával megint más téma. Az viszont tény, hogy nem bonyolították túl a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseket. 

Most pedig, miközben egy örökbefogadási folyamatban talán csak végbéltükrözést nem végeznek a nőn, aki anya szeretne lenni, a természetes szülők kezét olyan bátran engedik el – sőt, meg sem fogják -, hogy a csecsemővel a kezével aztán csak néz szét a kórházban, mert fogalma sincs, mik azok az érzések az újszülött fölött állva. Nincs kitől segítséget kérnie, nem számíthat senkire. A funkcionális dolgokban talán van támasza, de lelki ügyekben totálisan magára marad.

Nem tudja, hova tegye a félelemmel teli idegen-érzést, hogy szarul kell-e magát éreznie amiatt, hogy az első napokban, hetekben még csak meg sem legyinti az a romantikus rajongás és kötődés, amiről mindenhol hallott, fogalma sincs róla, mennyire természetes az, hogy az elején csupán a kötelességtudatot érzi, nem tudja még, hogy ez a kapcsolat fokozatosan fog elmélyülni, nem tudja, baj-e, hogy időnként visszavágyik a régi életébe, és nem tudja, hogy a mindenféle érzések és gondolatok kavalkádja teljesen természetes. 

Felkészítenek minket az iskolára, a középiskolára, az egyetemre, van már tanácsadás önéletrajz írásához, munkahelykereséshez, megtanítanak minket a pénzünkkel bánni, ingatlanügyekben is lehet szakemberhez fordulni, tanfolyamon kell részt vennünk, ha autót szeretnénk vezetni, de egy emberi életről úgy kell gondoskodnunk, hogy senki nem mondja el, milyen lesz. 

Egyetlen megoldás marad csak, beszélgetni. Őszintén, de nem elriasztva és nem is bálványként beállítva magunkat. Beszélgetni őszintén arról, hogy lesznek nehéz pillanatok, lesznek könnyebbek is, és lesznek olyanok, amikor azt se tudjuk, mit érzünk. Ez lehet a mi kis anyakurzusunk. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s