Közzétéve: 2019.03.10. | Kőváry Anett
Már nem néznek meg a férfiak. Keserű tényként állapítja meg ezt Chantal, Milan Kundera főhőse az “Azonosság” című könyvében. Huszonöt lehettem, mikor először olvastam, akkor azzal a tudattal nyugtáztam a mondatot, ahh, hol van még az én öregedésem, hol van az még, hogy már nem néznek meg a férfiak.
Aztán hirtelen elkezdtem érezni az elmúlást. Persze, amikor ezt valakinek elmesélem, csettint egyet a nyelvével és kiröhög, jaj, olyan fiatal vagy még, Anett, dehogy öregszel, hagyd már ezt a hülyeséget. De egy érzés, egy érzet hogy lehetne hülyeség? Hogy lehetne hülyeség, mikor érzem, látom a testem változását, azzal együtt, hogy nincs miért elégedetlenkednem, de abban meg iszonyú sok munka és lemondás van, ami viszont egy teljesen más történet, szóval látom ám, hogy nem úgy ragyog a szemem, mint huszonöt évesen, hogy szürkébbek és mélyebbek a karikák a szemem alatt, hogy nehezebben megy le a hasat, csípőt óvón átölelő fél-egy kiló, hogy este tíznél tovább már a rendszeres mozgás ellenére is kihívás ébren maradni, hogy sokkal jobban vágyom a kanapém ölelésére, mint egy éjszakába nyúló tivornyára, hogy a térdem és a csípőm úgy kattog, mintha soha egyetlen guggolást se csináltam volna életemben, hogy már ízületvédőre és porcerősítőre van szükségem, hogy
esténként sokszor eszembe jut, én is halandó vagyok, és milyen ijesztő, hogy nem tudni, hol a vége, habár ezt még betudom az anyám halála utáni gyásznak, de 37 vagyok, gyerekkel ráadásul, kevesen fizetnek elő egy komplex csomagra, szóval igenis, sokszor jut eszembe, meddig néznek még meg a férfiak.
Tizenkét éves voltam, mikor az én anyám 37, nem láttam őt fiatalnak, középkorú volt a javából, magamról is sokszor gondolkodom, ha még rádióznék és most meghalnék, akkor azt mondanám a halálhíremben, a középkorú nő. Olyat is csinálok, hogy ránézésre velem egyidős színésznőkről kigooglezom, hány évesek voltak az adott filmben, ha fiatalabbak nálam, akkor elszomorodom, ha idősebbek, akkor a levegőbe csapva ujjongok. Plasztikai műtéteken gondolkodom, és ennél a pontnál jöhetnek majd a bezzegöregedők (ők voltak néhány éve a bezzeganyák), akiket minden ráncukhoz személyes románc fűz, akik szerelmesek az ősz hajszálaikba, akik soha még ennyire a saját bőrükben, akik vissza se néznek, akik annyi idősek, amennyinek érzik magukat, akik a menopauzát is kalandként élik meg, akik kedves albérlőként köszöntötték a műfogsorukat, egy szóval azok, akik imádják az öregedés minden percét.
Tudom azt is, ez még nem az, jógázom is, egészségesen eszem, lelkemmel is sokat foglalkozom, mégis elérkezett az életemben az a pont, ahol egyszerűen egyértelművé vált: én is megöregszem, megcsúnyulok és meghalok majd. Jaj, Anett, annyira hülye vagy, hát nagyon fiatal vagy még. Talán. Igen, lehet. Akkor is rettegek tőle, hogy nem sokáig néznek már meg a férfiak.
Milyen könnyű kívülről elítélni azt, aki zombira varratja a ráncait, aki bucira tölteti a fejét, istenem, milyen könnyű szánalmasnak nevezni, és számon kérni rajta a méltósággal megöregedést, nevettem ki én is másokat, mondtam én is fennhangon, hogy a kor csak egy állapot, hát itt vagyok, közel a negyvenhez, és van valami ijesztő ebben az állapotban. Tudom, tudom, negyven fölött kezdődik csak az élet, meg lenyugszik az ember, elfogadja az öregedést, belebölcsül az évek múlásába, de most még csak a felismerés szakaszában tartok, és tudom,
még ha nem is mondják ki sokan, tudom, hogy sok nő gondolkodik rajta, vajon meddig nézik még meg a férfiak.
Legutóbbi bejegyzések