Közzétéve: 2019.03.09. | Kőváry Anett
Ismerősök rémtörnétei alapján jutnak már csak eszembe a gyerekemmel töltött nehéz időszakok. Az első három hónap, az első fél év, majd az első egy év, aztán a hároméves koráig tartó, az akkor, belülről végtelen problémahalmaznak látszó periódusokat tényleg megszépítette az idő. Ennek ellenére valahogy mégis görcsbe tud ugrani a gyomrom, mikor kisbabás ismerőseim mesélik, hogy bogárkájuk éppen húsz-húsz percekre alszik el éjjel, azt is háromóránként. Őszinte vigaszként csak annyit tudok mondani nekik: elmúlik.
Fogom a fejem, ha eszembe jut, mennyi bakit csináltam zöldfülű anyaként, egyedül a gyerekemmel. Olyan dolgokat, amiket talán jobb lenne, ha nem tudna senki, de mégis leírom, hogy tényleg érezze minden bénázó kismama: nincs egyedül. Amikor például a rizspelyhet szárazon, keményen adtam neki uzsonnára. Édes istenem, hát foga sem volt, nem is tudom, hogy gondoltam, hogy megbirkózik vele, de becsületére szóljon, valahogy elmajszolgatta.
Vagy amikor az első, olyan igazi, istenes hasmenésekor addig óvatoskodtam, addig próbálkoztam a lehető legtisztábban elvégezni a kárelhárítást, hogy gyakorlatilag bepaníroztam a gyerekemet a saját fosijában. Ő meg csak nézett rám gomb szemekkel, a szaggal nem foglalkozott, a melegség meg valahogy megnyugtatta.
Amikor megszállott módjára mértem minden egyes éjszakai szoptatás előtt és után a gyerek súlyát, jegyzeteltem, hogy mikor mennyit és melyik mellemből evett, számoltam, hogy megvan-e az előírt(nak mondott) mennyiség. Négy, ismétlem, négy (!) füzetet írtam tele az első hetekben, hónapokban az evési szokásaival, utána napirendjével, fejlődésével, szavaival. Olyan székletnaplót vezettem, hogy azt Sheldon Cooper is megirigyelné.
Négy füzetnyi információ
Rettegtem, hogyan fogom majd átszoktatni szilárd táplálékra, lesz-e valami baja, hogy már öthónaposan el kell kezdenem a hozzátáplálást, gyártottam magam előbb a sütőtök-, cékla-, zellerkockákat, majd a főtt és darálthúsból készült kis porciókat, bioboltba jártam. Sírtam, őrjöngtem, kóros alultápláltságot és fejletlenséget diagnosztizáltam, mikor csak egyszerűen az újhold vagy a teli, a meteorológiai tavasz, a naptári tél vagy a bármi miatt kevesebbet akart enni.
Következetesen fejpántokat aggattam a kis kopasz fejére, és meggyőződéssel hittem a három szál kis hajacskájára, hogy azok bizony dús loknik. Édes csibém.
Volt, hogy szegényt úgy beöltöztettem éjszakára, csoda, hogy hőgutát nem kapott. Adtam rá a pizsama alá bodyt, a body alá még egy bodyt, majd az egészet be a hálózsákba, és a biztonság kedvéért egy takaróval fejeztem be a műveletet. Na ebből annyira elege lett a lányomnak, hogy mostanra éjjel 20 fokos szobában már izzad, kitakarózik, nappal 21 fokban már piheg.
Rettegtem a mindenféle leszoktatásoktól. Egy darabig utánaolvastam, tanulmányoztam, kisebb közvéleménykutatást és fókuszcsoportos felmérést is végeztem arról, hogyan hagyjuk majd el
a) az éjszakai szoptatást
b) a nappali szoptatást
c) a pelenkát
d) a bilit
e) az együttalvást
Nos, hiába minden buzgalmam, be kellett látnom, hogy a lányom és az ösztöneim együtt többre mennek a világ összes gyerekpszichológuásánál és nevelési tanácsadójánál. Éreztem ugyanis, hogy bízhatok benne, ő meg a bizalmam, vagy bármi más hatására magától szokott le szépen előbb a nappali, majd az éjszakai szopizásról, magától ült át a bilire, majd onnan a wc-re, és öt és féléves korára maga kéri, hogy egyedül aludhasson. Mondanom sem kell, utóbbi nekem fáj jobban, mint neki, de jó madárként hagyom, hadd repüljön… igaz, most még csak a szomszéd szobába.
Nézem, ahogy nyúlnak a végtagjai, lassan mozogni kezdenek a fogacskái, már 29-es cipőt veszek neki és 116-os ruhát, véget értek az átvirrasztott éjszakák, pár év és a Szabadság-hídon ül majd a barátnőivel, én pedig időnként megkönnyebbülve, de legtöbbször meghatódva, elszorult szívvel ismételgetem magamban: elmúlik…
Legutóbbi bejegyzések