Kilenc hónapja

Kilenc hónapja nem hallottam a hangot, amit legjobban ismertem a világon. Kilenc hónapja nem éreztem az érintést, ami sokszor megnyugtatott. Kilenc hónapja nem bújhattam a biztonságot adó ölelésbe. Kilenc hónapja nem ettem a világ legfinomabb rakott krumplijából. Kilenc hónapja halt meg az anyukám.

Felemásan vagyok az évfordulókkal. Van, ami fontos, magamban meg-megemlékezem, és van, ami egyáltalán nem számít. A tizennegyedikékhez semmi nem kötött tavaly szeptemberig. Azóta nem tudok átlendülni egyetlen tizennegyedikén sem. Tizennegyedikén halt meg az anyukám. Már kilenc hónapja.

Egy várandós kismama, egy gyógyuló alkoholista, egy építkező, egy diák pontosan tudja, mennyire hosszú idő ez. Egy terhesség ideje, egy küzdelmes józanodási időszaké, egy semmiből felemelkedő ház munkálataié, vagy egy tanév hossza. Hogy mit jelent kilenc hónap a gyászból, azt szinte lehetetlenség összefoglalni vagy leírni.

Voltam egész jól, kicsit jól, nagyon jól, voltam egészen és nagyon szarul, és voltam pokoli állapotban. Voltam bizonytalan, de leginkább egyedül voltam.

A fájdalomban ugyanis minden másnál jobban egyedül van az ember. Nemcsak azért, mert a fájdalomban igenis lehetetlen osztozni, hanem azért is, mert az embereket egy idő után nem érdekli a fájdalom. Főleg nem az elhúzódó.

Egy ideig azt mondják, mindig ott lesznek, ha szükség van rájuk. Hogy mindenben segítenek. Egy ideig megkérdezik, hogy vagyok, aztán egyre ritkábban, aztán egyáltalán nem. Valaki azért, mert nem érdekli, valaki azért, mert elképzelni sem tudja, valaki azért, mert fél, valaki azért, mert nem tud mit mondani, valaki azért, mert eszébe sem jut. Jó, hát utazgat, néha vicceskedik instán, facebookon, biztos jól van, úgyis keres majd, ha nem. De nem. Ezek mindennapi tevékenységek, munka is, feladat is, a humort meg szerencsére nem tudja kioltani a fájdalom, ha az sem lenne, jöhetne a saját haldoklásom is.

Szóval így az ember lassan megtanulja kezelni a fájdalmat. Ahogyan dr. Orvos Tóth Noémi írta, és ahogy már idéztem is tőle: a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet. Kezdem már érteni, hogy mit jelent.

Vannak napok, amikor eszembe se jut anya. Sem élve, sem holtan. Vannak napok, amikor jó dolgok történnek, olyankor szívesen elmondanám neki. Vannak napok, amikor szomorú vagyok, olyankor kutatok az emlékeim között, hogy milyen is volt odabújni hozzá. És vannak napok, amikor egyszerűen csak nem tudom elhinni, hogy nincs, és amikor egyszerűen csak szeretnék vele lenni. Szavak nélkül, panaszkodás nélkül, öröm nélkül, fecsegés nélkül, minden nélkül, egyszerűen csak szeretnék anyával lenni.

Ilyen volt a mai nap is. És pont olyan esős, hűvös, mint anya temetésén. Sok minden miatt jólesett volna beülni a kocsiba, hazarobogni Olaszliszkára, benézni minden szobába, minden helyiségbe, kihúzni az akvárium fölötti parfümös illatosítót, ami mindig fulladtam, kinyitni a hűtőt, megnézni, hogy mi van a tűzhelyen hagyott lábasokban, belenézni anya fonott kosarába, ledőlni a kanapéra, kávét kortyolni, és egyszeűen csak érezni a pillanatban. Olyan jó lett volna elnyúlni a hintaágyon, hallgatni a fából készült szélcsengő kolompolását, nézni a terasz alól kikandikáló felhőket, egy kicsit elfelejteni minden problémát, minden feladatot, azt, hogy valaki bántott, hogy valami nem sikerült, hogy bántottam, hogy elrontottam, hogy félek, hogy aggódom, hogy hogy szorongok, mindent, ami a felnőtt élet, és kicsit benne lenni a nyugalomban, benne lenni a biztonságban, benne lenni a gyerekkorban. De ott már nincs senki, semmi sincs, csak a ház, ami már nem otthon, amiben már nincs biztonság.

Nem tudom, fogom-e még valaha olyan védettnek érezni magam, mint a szülőházam teraszán. Nem tudom, fogom-e még valaha azt a minden rendben van érzést, amit a gyerekszobámban. Nem tudom, fogom-e még érezni azt az egyértelműséget, amit a cserépkályha fullasztó melegében a nappaliban.

Azt viszont tudom már, hogy van egy ritmusa a gyásznak. Az elmúlt hetekben sokáig jó volt és könnyebb, tudtam, hogy elmúlik. Most egy kicsit megint nagyon rossz, megint mocskosul fáj, de tudom, hogy elmúlik ez is.

Csak az emlékek, csak a visszavágyás az anyától hangos múltba, az nem fog elmúlni soha.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s