Életünk padlása

Súlyös öntöttvas lépcsők vezettek fel nagyapámék padlására. Rombusz formák voltak minden fokon, a korlát színére már nem emlékszem. Nagyapám mindig a padlásajtó előtti kis erkélyen darálta a kukoricát a disznóknak. Kék köpeny volt rajta olyankor, a daráló fülsüketítően hangos volt. A padlás pedig maga volt a titok.

Nem volt túl nagy a bakterház, a padlás sem volt az így visszagondolva. De akkor hatalmasnak tűnt. Az elülső részében balra voltak az emlékek, anyám iskolai füzetei, régi könyvek, tárgyak, amik odalent már nem kellettek, mégis fontosak voltak nagyanyáméknak. Ezekkel szemben volt a kukoricatároló, rengeteg kukoricával. Néha belemásztunk, játszottunk a szemekkel, nagyapám nem igazán örült neki. Középen mindenféle szerszámok, edények, a zsíros bödönök, volt kék és piros is, a savanyú káposztás hordó mellett. Hátul lógtak a legutóbbi disznóvágásból megmaradt finomságok, sonka, kolbász, szalonna. Nagyapa kis bicskával vágott nekünk belőlük néha egy-egy katonát.

Nem tudom, miért gondolok a hideg, sötét padlásra mostanában olyan sokat. Néha félelmetesnek tűnt, mindig attól féltünk, hogy a gerendákról egér ugrik a nyakunkba. Ilyenkor jólesik arra gondolni, mégis milyen bátor voltam, hogy időnként egyedül is fel mertem menni csak azért, hogy csenhessek egy falatot a finom füstölt húsokból. Máskor titokzatosnak láttam, a fontos emlékek őrzőjének. Ilyenkor arra gondolok, milyen jó volt két kézzel kutatni a múltban, anya iskolai felszereléseit, bizonyítványait, nagyapa pártkönyvét nézegetni.

Most már ez a kis padlás is a múltam része. Nem túl fontos, mégis kitörölhetetlen emlék. Pont, mint annyi minden más az életemben: régvolt szerelmek, fájdalmas vagy könnyű szakítások, forró fejjel kötött házasság, kusza válás, meggondolatlanul kimondott szavak, összetört barátságok, újra egymásra találások, jótanácsok, rosszak, viták, ölelések, félreértések és megértések, kínos flörtök, rossz szexek és felejthetetlenek, súlytalan időszakok és gerincroppantóan nehezek, válasz nélkül maradt üzenetek, aztán azok is, amik örökre a szemembe égtek, félelmek, bátorságok, hibák, javítások, meglepetések, kiszámíthatóságok. Jó időnként ezekre visszagondolni, óvatosan összerakni, hogy a saját logikám szerint vajon mi miért történhetett, minek mi volt a tanulsága, mi milyen kárt okozott vagy épp mi mennyire tett erőssé, jobbá, bölcsebbé.

Ritkán járok arrafelé, talán nehéz látni a nincset, az elmúlást. Nincs már a régi padlás, a bakterházat, a füstölőt is lebontották, a betonkádat is, csak az udvar közepén maradt valamennyi a régi kútból, amin alumínium táblán volt a felirat: “Csecsemők itatására nem alkalmas!”. Hányszor elolvastam, nem is gondoltam akkor, hogy talán örökre életem része marad egy ilyen lényegtelennek látszó szöveg.

És milyen szép bizonyítéka annak, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő dolog is milyen fontos lehet. Anya kékeslila indigóba csomagolt füzete pont úgy, mint egy hangsúly, egy rossz helyre tett vessző, egy üzenet vagy egy találkozás időzítése, egy rosszul vagy jól sikerült vacsora, egy átnevetett este, egy váratlanul érkező ismerős vagy ismeretlen.

Életünk, múltunk, tapasztalásaink.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s