Rutintalan sofőrök – nem az utakon, az életben

A reggeli rohanás kicsit lelassult most, megígértem magamnak, hogy odafigyelek abban a pár órában, tudatosan megtervezem és kivitelezem is a lépéseket. Nem mondhatnám, hogy rögtön jött is a siker, de mondjuk legalább nem gurultam be, nem volt türelmetlenkedés, hangos szó, lesz ez még jobb is. Persze így sem sikerült időben elindulni, odaérni meg pláne.

Van rá esély, hogy elkések – így szoktam mondani magamnak olyankor, mikor nekikezdek a hajszárításnak abban az időpontban, amikor kb. indulnom kellene, hogy pontosan beérjek. Különösen fáj ez nekem, egész életemben kényesen ügyeltem a pontosságra, inkább vártam mindig mindenhol 15-20 percet a kocsiban, mintsem elkéssek. De az anyasággal együtt ez valahogy tovaszállt. Többször pörgök még rá az ügyre, mint amennyiszer sikerül elengednem, de hiszem, hogy kemény munkával majd ezt is sikerül visszahozni. Ma még ráaádásul néhány kellemetlen sofőr is nehezítette a haladásomat, rá is jöttem, hogy milyen gyönyörű szimbolika az ő bizonytalanságuk.

Nem az a bajom a rutintalan sofőrökkel, hogy lassan megyek miattuk, toleráns vagyok és türelmes – jó, nem mindig -, a baj az, hogy nagyon veszélyesek. Kiszámíthatatlanságukkal nemcsak saját magukat, hanem a többi közlekedőt is könnyen bajba sodorhatják. Olyanok ők az utakon, mint mondjuk én életemnek azon az időszakaiban, amikor épp nem voltam biztos magamban.

Fogalmam sem volt, merre akarok menni, arról sem, hogy milyen tempóban. Bizonytalankodtam, mint a kalapos néni a Suzukiban, aki azt se tudja, melyik sávban kell haladnia. Néha jeleztem a környezetemnek, hogy mire van szükségem, máskor inkább elvonultam, pontosan úgy, mint a sor elején tétovázó mazsola, aki egyszer kirakja az irányjelzőt, aztán nem. És persze csodálkoztam, hogy senki nem ért meg, hogy is tehették volna, hát én magam sem tudtam, mi az istenre vágyom. Volt, hogy túlóvatoskodtam dolgokat, ami miatt lemaradtam más dolgokról, mintha csak az a T-betűs vezető lennék, aki inkább vár egy kört, de nem megy át a zöldön sem, nehogy hirtelen váltson. Amikor meg váratlanul megálltam, ugyanúgy jöttek nekem a mögöttem lévők, mint a bizonytalan vezető kocsijának – és igazából mindegy is a márka…

Szóval arra jöttem rá ott a sor közepén, megfontoltan haladva, hogy tök klassz lenne, ha mindenki csak úgy ülne autóba, hogy biztos magában. Nem kell, hogy gyors legyen, elég, ha tudja, hogy merre tart, milyen tempóban tud határozott lenni, és persze az sem lenne rossz, ha tisztában lenne a tettei következményeivel. A beláthatókról van szó természetesen.

Mert ha csak megyünk mind, bele a nagyvilágba’, fogalmatlanul, ráadásul félelmekkel tele, annak kurva nagy tömegbaleset lehet a vége. Ha meg mégis van para, akkor irány egy Balaton-felvidéki kisfalu, gyakorolni addig, amíg jól nem megy, utána aztán mehet a közúti Fittipaldi, persze ésszel csak, önkritikával és a saját korlátok tökéletes ismeretével. Ha meg nem sikerül? Annyi más megoldás létezik, csak ki kell választani a megfelelőt. Ezek a felismerések nem csak a közlekedésben fontosak.

Felvenni a forgalom ritmusát, figyelni rá, hogy ne akadályozzuk a másikat, de mi se veszélyeztessünk senkit. Néha megállni, aztán haladni, időnként sodródni, egyszer a sor elején, majd a végén menni, és mindig, mindig körültekintőnek, kicsit előrelátónak, rugalmasnak lenni: az életben pont úgy, mint az úton.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s