A rák ellen nem lehet posztokkal küzdeni

Tényleg egy bejegyzés majd segít a rák ellen? Tényleg számít bármit is, hogy kiposztoljuk, valaki mennyit küzdött a betegséggel, milyen keményen harcolt? Nem, a rák ellen nem lehet sem üres szavakkal, sem bemásolt posztokkal harcolni, a rákból nem lehet csak kezeléssel kigyógyulni. A rákot máshogy lehet megelőzni és máshogy lehet leküzdeni.

Terjed a Facebookon egy kampány, kezdeményezés vagy poszt, mindegy is, minek nevezzük. Arról szól, hogy rákos ismerősünk tiszteletére vagy emlékére tegyük ki azt a pár sort, és akkor majd jól tudni fogja ő is, meg mindenki, hogy mennyire tiszteljük, meg mennyire szeretjük. Úristen, mennyire nincs ennek köze az egészhez. A rák sokkal több félelmetes betegségnél, és kevesebb halálos ítéletnél. Írom ezt úgy, hogy az anyám mellrák okozta agyi áttétekben halt meg, nem egész öt hónapja.

A rák nem egyforma, a rák nem általánosítható. A rák mindenkinél más miatt alakul ki, és mindenkiből más reakciót vált ki – legyen szó magáról a betegről, vagy a hozzátartozóról. Sőt, olyan is van, hogy sokféleképpen reagál az ember például arra, ha az anyja rákos lesz.

Először kétségbeestem. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy a rák egyenlő a halállal. El sem tudtam képzelni a gyötrelmes kemoterpiás kezeléseket, a sugár hatásait, fogalmam sem volt, mit gondolhat, érezhet anya, csak abban voltam biztos, hogy nagy a baj. Aztán kezdtem megnyugtatni magam, idejében észrevették, a legjobb helyen van – a BAZ Megyei Kórház onkológiáján olyan törődésben, gondoskodásban volt része anyának végig, amilyen minden rákos beteget megilletne -, végigcsinálja szépen a kezelést, mindannyian büszkék leszünk, megkönnyebbültek, nyugodtak és egy kicsit boldogok.

Azután jött az elutasítás. Igen, ez volt felnőtt gyerekként az egyik reakcióm anya betegségére. Hogy ami nincs, az nem fájhat. Úgyhogy egyszerűen nem vettem tudomást az egészről. Undok voltam és elutasító, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy az én anyám beteg lehet. Ahogy írtam azt a búcsúban is: az anyák nem betegek, az anyák nem halnak meg. Hosszú hónapokig voltam durcás, sértődött, mérges. Anyára, a betegségre, a rákra, magamra. Nem felmentve magam, de ezek nem feltétlenül tudatos reakciók voltak, ösztönösnek sem mondanám, inkább automatikusnak. És félelemmel telinek. Utána volt egy kis fellélegzés, pár hónap, amikor úgy tűnt, anya legyőzte a rákot és meggyógyulhat. Majd az újabb diagnózissal együtt jött megint a kétségbeesés és a borzasztóan erőszakos tagadás, hogy nem, nem lehet, nem halhat meg, hiszen egyszer már eltűntek a daganatok. A kapaszkodás a hitbe, hogy ezek nem tünetek, csak a kezelés mellékhatásai, a rengeteg ima, az orvosok faggatása.

Majd végül a legfájóbb állomás, a beismerés. Hogy ez már eldöntetett. Hogy nincs mit tenni, csak ott lenni.

És a még fájóbb időszak, amikor azért imádkoztunk, hogy tudjon elmenni, ne szenvedjen tovább. Ülni a kórházi folyosón, és kívánni, hogy haljon meg az anyám, mert már csak az jelent neki megváltást, az olyan gyötrelmes, szívszaggató, kis híján gyilkos érzés, amit nem hiszem, hogy átélt az valaha is, aki kirak egy ilyen buta posztot.

Hiszem, hogy a rák több hajlamnál, génnél, egészségtelen életmódnál. Inkább figyelmeztetés arra, hogy valami nem jó irányba halad, hogy valami van ott bent, aminek ki kellene jönnie, hogy fel kellene szabadítani érzéseket, érzeteket, gondolatokat, hogy nem kell elfojtani semmit, hogy élni kell, egészséges önzőséggel, tisztán és őszintén, nem másoknak megfelelni. A rák figyelmeztetés lehet arra, hogy változtatni kell nézőponton, hozzáálláson, gondolkodásmódon, gondolatokon. Változtatni és változni. És ha ez sikerül, igazán, mélyről jövőn, akkor a rák eltűnik. És itt persze nem olyan apróságokra gondolok, hogy mától egészségesebben eszem, leteszem a cigit, sportolni fogok és mindenkinek az arcába vágom, mit gondolok róla. Igen, számítanak ezek is, de természetesen sokkal nagyobb mélységekről van szó, amiket pontosan csak az tudhat, aki éppen a rákkal küzd. Vagy sajnos sokszor még ő sem.

Nem tudom, pusztán csak sejtem, mi lehetett az én anyukám életében az elfojtás, ami végül rákként falta fel a testét. Nem tudom, egyáltalán jól sejtem-e. De talán, ha egy kicsit önzőbb lett volna. Ha egy kicsit engedékenyebb magával. Nem tudom a korlátait, nem tudom a miértjeit. Nem is fogom már megtudni soha. De tudom, hogy ahogy alakult, az az ő döntése volt, csakis az övé, és ezt maximálisan tiszteletben tartom. Ami nem jelenti azt, hogy én magam nem próbálok meg tanulni belőle.

A rák ellen nem elég kirakni egy pár soros posztot. Rózsaszínű szalagot sem. A rák ellen nem kell posztolni, a rák magasról szarik a Facebookra és a Facebook posztokra. A rákot meg kell próbálni megérteni. És kurva őszintén kellene beszélni róla. Küzdeni ellene? Lehetőséget sem adni neki a megteremtődésre. Odafigyelni magunkra. Nem kilókra, nem testzsírszázalékra – persze, arra is -, hanem az érzéseinkre, gondolatainkra, tetteinkre. Hogy mennyire van  harmóniában a lelkünk azzal a formával, vagyis a testtel, amit erre az állomásra választott magának. Hogy mi miért történik. Önismeret. Figyelni, elfogadni és főleg kimondani, megélni.

Igaznak és igazinak lenni. Így lehet szerinem a rák ellen küzdeni.

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s