A hét, amikor igazán szar anya voltam

Borzalmasan szar anya voltam ezen a héten. Az az igazi seggfej, amilyen soha nem akarok lenni. Amikor magamtól is rosszul vagyok.

Rossz anyaságom elérte csúcspontját az elmúlt napokban. Vagy mélypontját – nézhetjük innen is. Nem mintha amúgy túl sok időt töltenénk együtt: a reggeli készülődéssel együtt maximum 5-6 óra marad kettőnknek az ovi és a meló mellett, most még ennél is kevesebb volt. Rengeteg elintézendő, jövés-menés, kétszer is a mi Krisztáink vigyáztak rá (kevés nagyobb kincs létezik egy fantasztikus bébiszitternél, de ha kettőt sikerül találni, akiket ráadásul ugyanúgy hívnak, az tényleg mesébe illő), mégsem tudtam a maradék időt sem megbecsülni.

Hogy a teli-, a szuper-, a kék-, a fekete-, a fogyott-, a pepita-, a kocka- vagy isten tudja milyen hold hatása, esetleg a ciklusom, a fáradtság, az alvászavar, a gyász és egyéb ügyek, vagy mindezek együtt hozták ki belőlem a banyát, nem tudom, de ezen a héten még magammal is nehéz volt időt eltölteni – ami hát ugye nem opcionális -, és még több energiát vett ki belőlem bárki mással foglalkozni. Mindehhez hozzájön gyermekem már-már kórosnak tűnő hallászavara: valahogy csak azt nem hallja meg, ami fontos, például gyere vetkőzni, gyere öltözni, gyere fogat mosni, gyere fésülködni, húzd a csizmádat, vedd a sáladat, sapkádat, kabátodat, cserkészkendődet, kis sátradat, gesztenyédet, botocskádat, hótolódat.

Ebből eredően a reggeleinket ezen a héten a mit kérsz reggelire – kornflékszt, mit szeretnél felvenni – mindegy párbeszédek helyett a könyörgöm, gyere már, nem fogok még egyszer szólni, nem hiszem el, hogy nem tudod csinálni, amit kérek, siessünk már, ne most ragasszunk már tetoválást, jó, ragasszunk akkor, most tényleg legyen már mindegy, merre áll a virág levele, megint elkésünk, ne ugorj a pocsolyába, nincs rajtad vízálló, édes istenem, miért nem tudunk időben elindulni felsóhajtások töltötték ki, időnként felkiáltásba átcsapva.

Majd jött az esti változat, az indulás fürdeni, mosd meg szépen a fogad, válassz alvós állatkát, olvasok egy mesét, jó, kettőt akkor, aludj most már, könyörgöm, nem hiszem el, hogy nem lehet időben elaludni monológok formájában. És az anyám szavai a számból. Azok a szavak, azzal a hangsúllyal, amiket annyira utáltam gyerekként. És persze a lelkifurdalás, hogy lelki sérült lesz a gyerekem, hát milyen anya vagyok én, hogy nincs türelmem, hogy lehetek ennyire önző, miért nem tudok uralkodni magamon, gyűlölni fog a gyerekem, hátha jóvátehetem még, istenem, holnap újra megpróbálom.

De basszus, van, hogy másnap se megy. És harmadnap sem. Ha gépiesítve lennék se menne, mert akkor is lemerülne időnként az akksi. Próbálom elmondani neki ilyenkor, hogy mindez nem miatta van és nem róla szól, hogy a felnőttek élete mennyire más, és persze megértem, hogy a tetoválás az ő NAV-ja, de nem tudok minden pillanatban jól reagálni. Nem tudom, mennyit fog fel belőle, bízom benne, hogy a nagy része átmegy a kapun.

Aztán próbálom magamnak is elmondani, hogy igen, vannak ilyen napok, ettől még nem kell máglyára vetnem magam, igen, van, hogy szükség lenne egy kicsit egyedül tombolni, játszani, aludni, filmet bambulni, borozni, bármiben egyedül lenni a gondolataimmal, érzéseimmel, és igen, jó lenne néha kicsit pihenni. Nem felmentés mindez, elhiszem, hogy lehetnék jobb, talán tudnék is az lenni, de ha egyszer most épp ennyi telik az erőmből?

Nem tehetek mást, először is elhessegetem a bűntudatot, aztán tanulok belőle, végül minden energiámmal azon leszek, hogy legközelebb csak három napig tartson a szar anya hét.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s