Amikor anya haldoklott

Már harmadik napja nem látunk ki az ablakon a ködtől. Olyan sűrű, olyan fehér, hogy tényleg elrejt mindent a házunk körül. Mintha csak mi léteznénk az egész világon. Hideg is van, szitál is valami szmötyi, tök ideális az egész hangulat egy jó kis ősz végi beforduláshoz. Meg arra, hogy visszaemlékezzek életem egyik legnehezebb időszakára. Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolatoktól, legfeljebb csak pár napra. Pedig milyen jó lenne, ha ez a sunyi köd a rossz emlékeket is eldugná előlem.

Amikor az ember tudja, hogy közeleg az anyja halála, nagyon különösen kezd el viselkedni. Megtapasztaltam, hogy az agy milyen csodálatos. A századmásodperc tört része alatt változtak a gondolataim és az érzéseim abban a néhány nyár végi hétben. De – emlékszem – mindent átszőtt az a csillapíthatatlan, gyomor-összeszorító félelem. A félelem az ismeretlentől, és főleg a félelem a fájdalomtól. Félelem a félelemtől. Közben jönnek a praktikus dolgok, mit kell lemondani, hogyan változnak az előre tervezett programok, hova teszem majd a gyereket, milyen lesz a ház anya nélkül, milyen ruhát veszek fel a temetésen. Majd megint a masszív félelem. Hogy talán utoljára megyek haza úgy, hogy tudom: vár engem. A félelem attól, hogy mire megyek haza. A félelem, hogy nem tudok majd mit mondani. A félelem, hogy ez tényleg a valóság. És közben nem sietek, próbálom húzni az időt, hátha nyerek valamit azzal, ha lassabban fogy el alattam az autópálya.

Amikor az ember tudja, hogy közeleg az anyja halála, akkor nem a felszabadító, jóleső örömöt érzi a kis faluja templomtornyát meglátva, mint minden addigi hazatéréskor, hanem csak a félelmet. Hatalmasat sóhajtva fordulok be az utcánkba, mert tudom, hogy ez a megérkezés most annyira más. A házba lépve meglátom anyát jégkrémet majszolva, és arra gondolok, talán tévedés az egész, tévedtek az orvosok, elnéztek valamit, és mégis jobban lehet. Hogy felpattan az asztaltól és megölel, hogy az töpörödött kis test mégsem az övé. Megpuszilom az egy hónap alatt szinte teljesen leépülő anyukám arcát, és tudom, hogy ő az, mert ismerem a puha bőrét, az illatát is, amit nem tudott még teljesen elnyomni a rák szaga.

Mert a ráknak szaga van, tudtad? Nem, nem a túlélhetőnek, hanem annak, amibe belehalni szokás. Olyanokat mondanak róla, hogy gyors lefolyású, agresszív, progresszív, nem visszafordítható. Az egész háznak rákszaga lesz ott, ahol rákos beteg van. A rák bűzlik. A halálnak nincs szaga, de a ráknak igen. Nem is a halál ijesztő, hanem a rák. Hiszen mondjuk is, hogy a halál az élet része. A rák nem az élet része. A rák gonosz. A halál nem. A halál sok mindenre megtanít, a rák nem. A rák valami furcsa homályt terít az egész házra. Legszívesebben minden ablakot és ajtót kinyitnál, hadd vigye a huzat a rákszagot. És vigye a rákot is.

Aztán újra megpuszilom, ölelem, nézem, simogatom, de nem tudok mit mondani. És ő csak mosolyog, annyira örül nekem. Besegítem a nappaliba, lefektetem, ölembe veszem kicsi lábát, megmasszírozom. Kikísérem a wc-re, miközben arra gondolok, hogy amit egész addigi életemben annyira félelmetesnek, idegennek és felfoghatatlannak hittem, azt olyan természetességgel csinálom, mintha csak levegőt vennék. Ott vagyok a legvégén az anyukámmal, és olyan villámgyorsan alkalmazkodom, hogy észrevétlenül természetessé válik az egész. Emelem, viszem, törlöm, borogatom. Nézem, ahogy alszik, és arra gondolok, hátha felébred és csak úgy meggyógyul.

Arra is gondolok, hogy bármilyen különös, mégis szép, ami történik. Szép a halál. A halálnak ez a módja. A búcsúzás. Olyan meghitt pillanatokat teremt, olyan bennsőségességet, olyan érzéseket szabadít fel, amiket soha korábban nem éreztem még. Próbálom magamba szívni az illatát, a bőre tapintását, a simogatását, mert tudom, hogy mindjárt vége. Amikor kicsit jobban van, és együtt kávézunk, megint elhiszem, hogy történhet csoda, hiszen egy anya nem halhat meg. Aztán megint elgyengül és inkább csak feküdni szeretne. Elalszik, közben megbeszéljük apával, hogy kurvára nem kell senkinek erősnek lennie ebben a sztoriban. Mert ennél nehezebb, fájóbb, ijesztőbb feladat nincs a világon. Nincs ember, aki ebben erős tud maradni. Egy pohár bor mellett megbeszéljük azt is, mi lesz a szerveivel, milyen lesz a temetés.

Mintha csak a vasárnapi menüt állítanánk össze. Fájdalmasan rémisztő és fájdalmasan valóságos.

Bárcsak ezt is elrejtené ez az undok köd.

One Comment

  1. János Török

    Nagyon szép, bár apropója, sajnos, az élet legrosszabb pillanatához, eseményéhez kapcsolódik, de így is szép és megható szavak a maguk egyszerűségében.
    Remélem az idő tud enyhíteni a fájdalmadon és nem elfelejteni, hanem együtt élni ezzel…..

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s