Közzétéve: 2017.11.15. | Kőváry Anett
Sokszor szenvedek az altatástól, mert valójában csak egy véget nem érő várakozásnak érzem az egészet (igen, nálunk nem működik más, csak az összebújva megvárom, amíg el nem alszik a gyerekem módszer, de az ilyen élmények miatt nem is akarok ezen változtatni), de sokszor a legmeghittebb pillanatokat kapom a lányom elalvása előtti percektől. Mint amilyen volt ez a tegnapi is.
– Anya, vajon milyen érzés lesz, amikor meghalok?
– Hát… picikém… Akkor igazából nem fogsz érezni semmit, nem fog működni az agyad, a szíved, olyan lesz, mintha nagyon-nagyon mélyen aludnál, csak többé nem ébredsz fel belőle.
– Anya, én nagyon szomorú leszek, amikor majd te is meghalsz… (zokogva)
– Édes kis szívem, az még nagyon-nagyon messze van, nekünk még rengeteg időnk van együtt, megígérem neked, hogy ráncos, pici, büdös öregasszony leszek már, amikor meghalok, és lehet, hogy akkor már te is nagymama leszel.
– Nem is leszel büdös. Soha. Soha!
– Jó, akkor nem leszek, de ne foglalkozz most ezzel, még rengeteget kell élnünk addig.
– De én nem akarok felnőtt lenni! (megint sír) Gyerek akarok maradni, mert amíg ovis vagyok, nem kell cipkeket írnom, csak játszani. És a játék teszi széppé az életet.
– Pontosan így van, életem.
Legutóbbi bejegyzések