Ölelve nevelni? Miért ne?

Egy kedves ismerősöm nemrég arról posztolt a falán, micsoda böszmeség az ölelve nevelésről szóló cikk. Mentségére szóljon, nincs még gyermeke, vállalta is, hogy egyelőre csak a partvonalról osztja az észt. Nekem viszont pont van a másik oldalról is véleményem.

Pár hete történt: a gyerekem annyira kiakadt, mikor haza kellett jönnünk az oviból, hogy egyszerűen nem volt hajlandó elindulni velem. Teljesen elhagyta magát, rongybabaként dobtam a vállamra. Farkasüvöltésszerű hangok kíséretében vonaglott rajtam, én válogatott és mindenképp hangos bosszankodások közepette vonszoltam magunkat a kocsihoz. Nem az érdekelt, hogy mások mit szólnak, rég nem foglalkozom már ilyenekkel, inkább az idegesített, hogy nem tudtam, mi az isten ütött a gyerekembe.

Nem hosszú az út hazáig, de az alatt végighallgathatta a gyerekem a szokásos, közhelyes anyai intelmeket a “mit képzelsz magadról”-tól a “még egyszer ezt nem csinálhatod meg”-ig. Emlékszem, nagyon nehezen higgadtam le, és ahogy kivettem őt a gyerekülésből, legszívesebben folytattam volna a kívülről nyilván tök idegesítő okoskodást, természetesen arra az utálatos, tipikus anyai hangszínre emelve, amilyen hangon minden anya osztja az észt a gyerekének. Tizedmásodpercek alatt vonult át az agyamon, hogy az én gyerekem nem szokott ilyen lenni. Ott áll 101 centiméternyi, 17 kilónyi szőke ártatlanság, a kis kezeivel matatva, és valószínűleg azt érezte, hát ki érti majd meg őt a világban, ha az anyja sem. És akkor, ott a vizes, taknyos, trutymákos, lehullott őszi falevelektől csúszós füvön letérdeltem és megöleltem. Úgy szorított arasznyi kis karjaival, hogy abban minden benne volt: bocsánatkérés, köszönet, ígéret a többé nem csinálomra.

Ennyivel nem intéztük el a dolgot, bent, már mindketten lenyugodva megbeszéltük, mi történt. Kértem, próbálja elmondani, miért viselkedett így, én pedig próbáltam elmondani, miért nem jó, ha így viselkedik. Azóta se fordult elő hasonló, és azóta is inkább öleléssel próbálom őt nevelni, mint artikulálatlan ordítással.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem emelem fel a hangomat, ó, dehogynem. Néha már én is kivagyok a saját rikácsolásomtól. De rájöttem, mert megtapasztaltam, hogy lehet máshogy is csinálni az anyaságot, mint ahogy láttuk, vagy ahogy megszoktuk. Van értelme máshogy reagálni, mint amire a gyerek számít, mert így nem kezdünk az egész életünket meghatározó játszmázásba, nem fogja azt hinni, hogy ő rossz és szerethetetlen, s erre nem lesz önigazolás a szülői kiabálás és a büntetés. Elég csak belegondolni: amikor mi, felnőttek átmegyünk kibírhatatlan seggfejbe, nem az esne a legjobban a világon, ha valaki végre megölelne, és csak annyit mondana, minden rendben van?

Egy öleléssel lehetetlen bármit is elrontani

Fontos viszont, hogy az ölelve neveléssel együtt járjon az, hogy a gyerek tudja: milyen tettének milyen következménye van. Mert az ölelés nem jelent felmentést. Ha rosszat csinált, rosszul viselkedett, tudnia kell, hogy az helytelen. Úgyhogy nálunk az van, hogy az öleléssel együtt elmondom neki, hogy nagyon szeretem, de mérges vagyok, és piszkosul szomorúvá tett a viselkedésével, nem is szeretném, ha ez még egyszer előfordulna, szóval egy időre el kell búcsúznia például a kedvenc játékától. A szekrény tetejére helyezett tűzoltóautó vagy Mancs őrjáró kutya így kiválóan emlékezteti arra, mit kell a jövőben hanyagolnia. Igaz, nem mindig sikerül hibátlanra kettőnk együttműködése, de már az marha jó érzés, hogy tudom, mi az irány, amerre terelgetni akarom őt.

Nekünk, felnőtteknek, szülőknek nehéz kijönnünk a saját játszmáinkból, ebben nőttünk fel, ebben éltünk, hogy ha “rosszak” voltunk, megbüntettek, nem szóltak hozzánk, nem szerettek. Pedig lehet, hogy a “rosszaságunkkal” épp fel akartuk hívni a figyelmet arra, mennyire vágyunk a szeretetre. És nehéz kijönnünk a játszmákból amiatt is, mert a környezetünk furcsán néz ránk, ha az üvöltő gyerekünket megöleljük. Sokan azt hiszik, ettől neveletlen, kezelhetetlen, undok kis emberek lesznek a kölykökből. Az én tapasztalatom – egyelőre – pont az ellenkezője: a gyerekem szófogadó, tisztelettudó, de ami mindennél fontosabb, tökéletesen őszinte velem. Elmondja a félelmeit, a vágyait, ahogyan én is megosztok vele mindent – a maga szintjén persze.

Az ölelve, szeretve nevelés nem böszmeség. Csak tudni kell jól alkalmazni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s