Nyaralás oxigénpalack nélkül

Azt mondják, ha kilépünk a komfortzónánkból, valóságos csodák történhetnek velünk. Meg azt is, hogy végtére is jó, ha finom gyomoridegünk van valamitől, mert az kihívást, azzal együtt fejlődést is jelent. Igazából nem tudom, miért gondoltam, hogy jó ötlet az őszi szünetben több ezer kilométernyire elrepülni kettesben a gyerekemmel, miközben általában már attól összefosom magam, ha át kell lépnünk a megyehatárt. Na de most foghatok a gyászra mindent, totálisan abszurd módon agydaganatban meghalt az anyám pár hete, ezek után talán belefér, hogy hozok néhány irracionális és teljesen értelmetlen döntést. Meg az is volt még, hogy talán jól lesz majd kicsit eltávolodni, kicsit máshol lenni, kicsit lelazulni. Jó lesz, igen, egyszer majd, de – és ezt már visszanézve mondom – nem ezen az utazáson.

Hazafelé repülve az ötnapos mininyaralásról felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy kettesben elutazni egy négyéves gyerekkel minden, csak nem pihenés. Ahogy azt pár hónapja írtam a saját facebookomon, egyszerűen csak annyi, hogy máshol vigyázunk a gyerekünkre. Kikapcsolódás esetleg, vagy még inkább átkapcsolódás valami olyan elképesztően idegterhelő üzemmódba, amit konkrétan újabb öt-hét nap kellene, hogy kiheverjek. Az egész már ott kezdődött, hogy – kontrollmániás anya lévén – nálam az indulás nem úgy zajlik, hogy felkapjuk a csomagokat és mosolyogva belesétálunk a reptéri fényekbe, hanem komoly kalkulálással. A délutáni alvás idejében repülünk. Vagyis ahhoz, hogy a gyerek aludjon a repülőn, reggel korán kell kelnie, amihez előző nap este korán kell lefeküdnie, ehhez pedig előző nap ki kell hagynia a délutáni alvást, vagyis előző nap reggelén későn kell felkelnie, vagyis két nappal korábban korán kell lefeküdnie, amihez az kell, hogy két nappal korábban jó nagyot aludjon délután. Elsőre talán bonyolultnak tűnik, de a világban, melyben mindent a gyerek alvási egységeiben mérnek, ez egy egyszerű alapművelet.

Egy szó nélkül tűrte a hosszú utazást

Büszkén foglaltam szállást a játszóházzal, gyermekmedencével, animátorok tucatjaival felszerelt négycsillagos szállodába, közel a parthoz és az állatkerthez. Az csak az elutazás előtt egy nappal tűnt fel, hogy miközben a feketehomokos óceánpart mindössze pár lépésnyire van a hoteltől, a hotel majdnem 90 kilométerre van a reptértől. Az átfoglalás nem jöhetett szóba, mert addigra kifutottam az ingyenes lemondási határidőből, úgyhogy választhattam: vagy taxizunk majdnem 30 ezer forintért, vagy a több mint ötórás repülőút után még buszozunk egy kövér másfelet. Hazárdíroztam, és az utóbbi mellett döntöttem. Így a várakozásokkal együtt röpke 12 órát utaztunk – a pontosan megtervezett és kivitelezett alvási előkészületnek köszönhetően pedig minden úgy történt, ahogy terveztem -, és este 9-re pikpak meg is érkeztünk a szállodába. Ami valószínűleg akkor látott négy csillagot, amikor a Nagy Göncöl a rúdját kitakarta egy felhő. Végülis lepattant, de legalább tiszta, habár gyerekmedencéről nem is hallottak, a játszóház fogalma meg kimerült néhány fáradt, faládába dobált műanyag labdában. Nem gyakran utazom, nem gyakran alszom hotelben, de érdekes, hogy ha mégis, akkor mindig ugyanaz a hobbi-lakberendező család kapja a fölöttem vagy mellettem lévő szobát. Őket arról lehet megismerni, hogy egész éjszaka tologatják a bútorokat – valamilyen szimulációs gyakorlat lehet ez, vagy szimplán csak a feng shui megszállotjai – és nyitogatják az ajtót. Emellett folyamatos edzésben tartják a szárnyaik alatt nevelgetett következő kis Usain Boltot, aki apró lábaival sötétedéstől napkeltéig rohangál a szoba összes befutható viszonylatában. Most is ők laktak felettünk, amiben valójában volt valami megnyugtató, hiszen egy percig sem éreztük magunkat egyedül.

Gyerekkel kettesben utazni azért is klassz, mert akármennyire nincs ideje az embernek a szervezett és tervezett mozgásra, mégis minden, a szállodán kívüli étkezés magában foglalja a bemelegítést és a levezetést is. Odafelé általában csak feltörte a szandi/szorította a cipő/megszúrta a beszakadt körme a lábát, visszafelé meg szimplán nem volt ereje/kedve/türelme tele hassal andalogni. Így tehát 17 kilóval az ölemben/a hátamon/a nyakamban tettem meg szinte minden sétát, úgyhogy mehetnek a csodakerek feneket ígérő programok a francba, én terminátor voltam a nyaralás alatt is.

Kis csapatunk

Meg amúgy azért is kurva jó a gyerekkel kettesben utazni, mert ha bármit is a szobában felejtünk, akkor nincs olyan, hogy valaki felszalad érte, hanem megyünk mindannyian, mindenestül. Akár a partról is vissza a szállodába a homokozószettért. Nyilván sem otthagyni, sem felküldeni nem fogom a gyereket, akármennyire nyitott és barátságos is, szóval amikor valamiért vissza kellett fordulni, szedtem a kis cókmókunkat, törölközőket, száraz váltás ruhát, vizes palackot, szendvicset, gyümölcsöt, nasit, váltócipőt, kiskalapot, kisautót, karúszót, a gyermeket magát, néhány marék homokot, valamennyi lelki- és fizikai erőmet és nekivágtunk. És most ne jöjjön nekem senki azzal, hogy bezzeg ő még a Himaláját is úgy mássza meg serpák és oxigénpalack nélkül minden szerdán, hogy a négyes ikrek a hátára kötve alszanak; nekem ez igenis fárasztó és macerás, pláne, ha eredetileg pihenés volt az utazás célja.

És azt is szeretem a gyerekkel kettesben nyaralásban, hogy rájöttem: végtelen számú variációja létezik az egy perc alatt elhangzó felszólító- és kérdő mondatoknak. Mit csinálsz, hova mész, fogd meg a kezem, gyere mellettem légy szíves, ne fújj a seggembe, muszáj volt összecsokizni a ruhámat, gyere már, állj meg, nézz rám, csöpög a fagyid, óvatosan szaladj, ne nyeld le a rágót, fogadj már szót, egy pillanatra maradj már csendben. Általában ezek, és ezek indulatszavakkal kísért variációi tarkították a kétszemélyes tenerifei magyar esteket. Ezeket párhuzamosan kísérte édes leányom érzelmi hullámzása, idézem: anya, menjünk le a paltla, vigyük a kalúszót is, inkább az úszószemüveget vigyük (rohadtul nem tud még úszni), nem fogok fázsni, nagyon hideg van, anyaaa, menjünk be az ócseánba, inkább ne menjünk be az ócseánba, nem is fázom, szúrnak a kavicsok, nagyon félek, üljünk bele a hullámokba, nem melek beleülni (mindezt sírva ordítva) menjünk innen, maladjunk inkább, szeletném felvenni a pólót, nem fázsom, éhes vagyok, menjünk enni, vegyél fel, hol a lapát, hol van Chase.

Beleszeretett az ócseánba

Az is jó a gyerekkel kettesben utazásban, hogy kiváló lehetőség gyermekünk gasztronómiai nyitottságának fejlesztésére. Aztán persze tök mindegy, hogy reggelire aranyporral hintett manna vagy gyémántfüstbe forgatott csokis csiga van, neki biztos, hogy nem kell más, csak vajas kifli. Ez persze csak az utolsó napra derül ki, addig sorban állnak asztalunk mellett a felszolgálók a finomabbnál finomabb falatokkal, amit a kicsi többé-kevésbé határozottan utasít vissza. Az ebéd- és vacsora-ügy ennél már egyszerűbben zajlik, paradicsomos spagetti kell neki, semmi más. (Ha ez az a pont, amikor úgy érzed, mindenképp meg kell mondanod a frankót, megkérlek, hogy kímélj meg a “jó dolgodban azt se tudod, mit csinálj, más a két kezét összetenné, ha elutazhatna a gyerekével” kommentedtől, és érezd inkább a humort, meg az iróniát, az istenért.)

Volt értelme is

Meg azért is, mert voltak persze felejthetetlenül édes pillanatok. Amikor például a lányom azt mondta a hullámoknak, hogy “az én anyámmal nem szólakoztok!”, vagy amikor azt mondta, “annyila imádnivaló vagy, anya”, vagy amikor legkisebbként végigcsinálta az animátor vezette vízi tornát, amikor azt mondta, “beleszelettem az ócseánba”, amikor kacagva csikiztette a lábát az ágyban, vagy amikor fél délután alatt leküzdötte félelmét a hullámoktól. Először még sírt, zokogott, és én nem mondtam neki, hogy ne féljen, hanem azt mondtam, félj nyugodtan, mert ezek félelmetesen nagy hullámok, de majd megbarátkozol velük. Örült, hogy félhetett, hogy nem kell bátornak tűnnie, aminek az lett az eredménye, hogy az órák múlásával egyre közelebb és közelebb ment az óceánhoz, míg a végén már egyedül mert vizet a kis elzás vödröcskéjébe.

Én pedig néztem a gömbölyű kis fenekét, a csapott vállát a csapott kis lapockáival, ami pont olyan, mint az enyém, a szőke fürtjeit, ami pont olyan, mint az enyém, leszámítva, hogy az övé göndör, és arra gondoltam, hogy bármilyen szépek is ezek a pillanatok, legközelebb biztosan viszünk magunkkal valakit, aki segít, hogy időnként kapjak levegőt.

És mikor már úgy éreztem, hogy minden félelmemmel bátran szembenéztem, hiszen külföldre mentem egyedül a gyerekemmel, nyugodtan vettem tudomásul, hogy megtaláltuk a reptérre közlekedő buszt, be is tettem a csomagunkat, épp már szusszantam volna öt perccel a visszaindulás előtt, amikor drága tündérem kimondta azt, amit egy anya sem akar nyilvános helyen hallani: anya, kakilni kell. A nyitott buszvégállomáson nem volt nyilvános mosdó, nekünk meg időnk nem volt arra, hogy beszaladjunk egy étterembe. Úgyhogy – bármennyire is sajnálom – ott hagytunk egy csipetnyi magyar valóságot az egyik pálmafa tövében.

Szívből remélem, hogy ettől Puerto De La Cruz és Tenerife csak még zöldebb és termékenyebb lesz, mert egyszer még visszamegyünk, de csakis serpával és oxigénpalackkal.

One Comment

  1. Modi Csortan Zsuzsanna

    Csak anya es hu olvasod!
    Imadom irasod es ha nem aludnanak a torpeim a hotel szobaban valoszinuleg halalra rohogtem volna magam mert bizony gyerekkel nyaralni NEM pihenes. Elismeresem hogy bevalaltad es fogadd oszinte reszvetem!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s