Nem vagy többé

A nincs többé a legfelfoghatatlanabb. És az, hogy ez az egész igaz. Hetek óta járkált lábujjhegyen a halál a házunkban. Egy kicsit mégis mindannyian hittük, hogy nem, nem lehet ez a vége. Másfél hónapig küzdöttél, még az utolsó napokban is azt mondtad, “hát csak meggyógyulok”. Lehet, hogy nem így érezted, mert talán tudtad te is, amit mi is tudtunk, de nem mondtuk egymásnak. Annyira vigyáztál ránk és mi is rád. Elmentél, anya. Meghaltál.
Csak ülök itt és próbálok valami olyat írni, amit imádnál. Mindegy is volt mondjuk, mit írok, mindent szerettél, mindent lájkoltál, mindent megosztottál tőlem. Az utolsó együtt töltött éjszakánkon is megnézted a facebookot, szeretted látni mindenki boldogságát. Ezért búcsúzom itt is, ezért írom le mindazt, amit az elmúlt másfél hónapban annyiszor elmondtam neked a számmal vagy a szívemmel.
Nem voltam tökéletes gyereked, lehettem volna biztosan jobb, szófogadóbb, hálásabb. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, sokszor odamondtunk dolgokat egymásnak, de a vége mindig ölelés volt. Mennyire fontos volt neked az ölelés, mintha az mindent megoldana. Talán így van, nem tudom. Csak remélni tudom, hogy hallod a szívem, hogy érzed, amit mondani akarok. Annyira akartál élni.
Nem a halálra haragszom. A rákra haragszom. A rák bűzlik. A halálnak nincs szaga, de a ráknak igen. Nem is a halál ijesztő, hanem a rák. Mondjuk is, hogy a halál az élet része. A rák nem az élet része. A rák gonosz. A halál nem. A halál sok mindenre megtanít, a rák nem. Életem 35 évében nem hallottam és nem mondtam ki annyiszor a “szeretlek” szót, mint az elmúlt másfél hónapban, amióta a halál lábujjhegyen járkált a családunk körül. Neked, apának, Adriennek, Olíviának, Majának, Gabinak, Sacinak, Anitának, Jucusnak… Te is annyira szeretted őket, megvártad az unokáid születésnapját, megvártad a Gabi esküvőjét, ahová együtt kellett volna mennünk.
Én nem tudom, mi lesz most, anya. Ilyenkor mindig felhívtalak, és te mindig megnyugtattál, azt mondtad, ügyes vagy, erős vagy, megoldod, Anettkám. Ezt most egy kicsit nem tudom megoldani, mert pokolian fáj, anya. Én még nem akartam felnőni.
Most még csak furcsa és ijesztő, később lesz gyötrelmes felfogni, hogy nem vagy többé. Hogy nem hallom a hangodat, ahogy felveszed a telefont. Hogy nem tudom már megkérdezni, melyik a rántás és melyik a habarás. Hogy nem tudom megkérdezni, hogy lett mindig olyan finom, pergős a rizs, amit főztél. Hogy nem tudom elmesélni neked Olívia aranyköpéseit. Hogy nem rendezel át nekem mindent a konyhában. Hogy nem hajtogatod be szépen a ruháimat a szekrénybe, amíg dolgozom. Hogy nem kérsz meg, vigyek haza dobozt. Hogy nem röhögünk rajta, mekkora pulykát vettem karácsonyra. Hogy nem cikizzük apát együtt, összekuncogva. Hogy nem lesz 60. születésnapod. Hogy nem kávézunk többet. Hogy nem fonod már be a hajam. Hogy nem jössz hozzánk a kis virágos bőröndöddel. Hogy nem simogatsz már az apró kezeiddel. Hogy nem hiteted el velem, hogy 35 évesen is gyerek vagyok. Hogy nem énekled unásig valamelyik Republic dalt. Hogy nem mondhatom neked többé sem azt, hogy jaj, anya, sem azt, hogy jó, anya.
Cserébe itt marad a gondoskodásod; minden falat ételbe, minden simogatásba, minden ölelésbe teszek majd belőle egy kicsit. Meg az összehajtogatott ruhákba. Különösen a fehérekbe, mindig kérdezted, mitől ilyen ragyogók a fehéreim. Itt marad a vidámságod, és itt maradsz te a szám melletti mély ráncaimban, a hegyes orromban, az anyajegyeimben, a gesztusaimban, a hanglejtésemben, a szarkazmusomban.
Folytasd fent is a fanyar humort, imádni fogják!
Örökké szeretlek, anya!

One Comment

  1. Ildiko J. Kiss

    Szia Anett, Sajnálom, hogy ezt meg kellett tapasztalnod neked és a családodnak, anyukádnak. Sajnos én is ismerem amiről írsz. megtapasztaltam alig négy éve. A rák szagát, anyukám betegségét..halálát.Néhány nappal hatvanadik születésnapja előtt ment el, én 34 voltam. Írtam róla soka, ha a blogomon a keresőbe beütöd, hogy Ildiko, megjelenik minden írás, ami az övé, ha érdekel olvasd el őket, hátha segíthet. Bár tudom, semmi nem segít most, csak az lenne az egyetlen megoldás, ha a rák nem is létezne… Borzasztó dühös voltam, rettentően összetörtem, nekem csak ő volt. Erről az írásodról eszembe jutott, amikor először éreztem, hogy ő má. i elfáradt harcolni. Itt írtam róla: https://theworldofildiko.com/2013/06/18/531/ Szeretnénk neked erőt adni, egy darabot a lelkemből,hogy vigasztaljon, de sajnos nem tudok. Magányos a te utad most, akkor is ha családod van, a fájdalom amit érzel, az csak a tiéd, senki nem értheti meg, nem igazán, nem teljesen. Ez egy út, amin végig kell menned. Pokoli nehéz és fájdalmas lesz, nem ámítalak, sem mondom, hogy tudom mit érzel. De hiszem, hogy majd idővel kisüt a nap, és enyhül a fájdalom, akkor is, ha a hiánya sosem múlik el.Csak megtanul az ember élni vele, mert mást nem tehet. Utáltam, amikor azt mondták, majd az idő megold mindent, mert nem igaz. Nem old meg semmit. Csak belénk nő a szeretet, amit már neki adni nem tudunk és megtanulunk élni nélküle. Az írásaid alapján úgy érzem erős vagy,különleges. Hiszem, hogy meg fogod látni a fényt, amikor majd eljön az ideje, amikor megélted a gyászt, amit nem kerülhetsz ki. Ha nem bánod, azért én a legtöbb erőt és kitartást kívánom neked, Szeretettel: Ildikó

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s